SZUPER LEVENTE
Szuper Levente egy magyar zászlóval a kezében érkezik meg a Kisstadionhoz, amelyet legalább olyan elszántsággal őriz, mint Szapporóban a magyar kaput: időnként meglengeti, máskor magához szorítja, büszkén nézi, de még véletlenül sem adná ki a kezéből. „Hitted volna, hogy ezt is megérjük?” – kérdezi széles mosollyal az arcán szinte mindenkitől, aki ismerősként szembe jön vele. „Túlzottan magabiztosak voltak az ukránok, elképzelhetetlennek tartották, hogy kikapnak – magyarázza a sok nagy csatát megélt kapus, aki a százalékos teljesítmények alapján a maga posztján Szapporóban is a teljes mezőny legjobbja volt. – Ez most az ünneplés ideje, a jövőről majd utána beszéljünk.”
SZÉLIG VIKTOR
A csapat még valahol Budapest határában járhatott, de Szélig papa már akkor érthető büszkeséggel fogadja a gratulációkat. Aztán begördült a busz, s alighogy leszálltak a játékosok, a család máris egymásra talált: a Franciaországban légióskodó Viktor széles mosollyal az arcán borul meghatott szülei nyakába. A rajongók nem sok időt adnak neki, elvégre most egy Szélig Viktor-aláírás is sokat ér. Bár a keze nagyobb terhelésnek volt kitéve, mint, mondjuk, a horvátok elleni meccs hatvan perce alatt, azért állja a rohamokat. „Ezt hoztam magammal Japánból – mutat az orrán virító sebre, amelyet az ukránok elleni meccs utolsó harmadában szerzett. – Azért nem kell megijedni, semmi az egész, ennél keményebb eseteket is kibírtam már. Őszinte leszek, az utolsó szapporói meccs után volt egy kis elhajlás, s akkor már eszembe sem jutott ez a sérülés.”
HETÉNYI ZOLTÁN
Ahhoz képest, hogy több mint két héttel a világbajnokság rajtja előtt a szárítón hagyott korcsolyája miatt kiégett a fehérvári öltöző, s emiatt védés helyett edzőcipőben téblábolt a Dunaújváros elleni Szuperkupa-mérkőzés idején, Hetényi Zoltán (sapkában) szokásos vigyorával ugrabugrált a buszról leszállva az idősebb társak között. Ünneplésben már ő is rutinos – ez szinte természetes, ha az ember a Volán játékosa. No meg húszévesen a válogatott egyik kapusa! „Megérdemeltem, hogy a horvátok ellen én védjek” – közölte karakánul a színpadon a kissé neveletlen rágózás közben, ám amikor lelépett onnan, az autogramosztogatás közepette kibökte: „Azért hihetetlen mákom volt ebben a szezonban. A juniorvébén benn maradtunk, jött az osztrák bajnokság, most meg ez… Amúgy könnyű ilyen jó védelem mögött bemutatkozni egy felnőtt-világbajnokságon” – mondta, aztán a kellemes meleg ellenére fejébe húzott sapkájával visszavetette magát a rajongók karjaiba, elsőként két ifjú hölgyet biztatva némi pezsgőzésre.”
ID. OCSKAY GÁBOR, KERCSÓ ÁRPÁD
Sokan, sokszor kiemelték már, mégsem lehet elégszer hangsúlyozni Kercsó Árpád (jobbra) szerepét. A szakember 1985-ben települt át Erdélyből Magyarországra, s Dunaújvárosban olyan szakmai munkába kezdett, amelyhez hasonló korábban még sohasem volt nálunk: ő kezdte el Ladányi, Tokaji, Szélig, Horváth és több, a válogatottságig jutó játékos pályáját egyengetni. Székesfehérváron idősebb Ocskay Gábor (balra) volt az, aki a háttérből irányított, minden feltételt megteremtett ahhoz, hogy fia, Palkovics Krisztián és a többiek a csúcsra érjenek. Bár nem mindig volt felhőtlen kettejük viszonya, most mégis könnyes szemekkel ölelik át egymást, és csak ennyit tudnak mondani: „Ez hihetetlen!” Hiába no, nélkülük sem születhetett volna meg ez a világraszóló siker.
PETERDI IMRE
Micsoda gólokat lőtt, te jó ég!? Peterdi Imre élete formájában hokizott, Vas János megérkezése, a második sorból való kiszorulása után sem játszotta a sértődöttet, csendben tette a dolgát. Amikor bent maradt a jégen Ladányi Balázsék mellett, bombagólokkal jelezte, lehet rá számítani. Ahhoz képest, hogy egy éve még arról beszélt lapunkban, hogy lehet, szögre akasztja a korcsolyát… „Ezt nem hiszem el… – mondja meghatottan. – A rosszul sikerült újpesti év után el voltam keseredve, nem láttam a kiutat. Végül a lengyelországi kitérővel hazataláltam, Dunaújvárosban játszhattam. Ilyen egységes, odaadó csapatban még sohasem léptem jégre. Akartuk a sikert, és győztünk is! Az emlékek, az érmem mellett ez a háló a bizonyíték arra, hogy ott voltam Japánban!” – mutatja a magasba a szapporói kapuról levágott hálódarabot. Hol van már az a szög…
