Szegények és gazdagok

Aki látta a John King regényéből készült „Futballfaktor” című filmet, annak aligha kell mesélni azokról a bűnökről, amelyekkel az elmúlt néhány évtizedben a Chelsea elvetemültebb drukkereit vádolták. A korábban a magyar mozikban is vetített alkotás a londoni klub huligánjainak mindennapjait eleveníti fel, középpontjába állítva a Millwall elleni kupameccs kapcsán kibontakozó szurkolói háborút.

A történet a Chelsea sötét múltjának azonban csak egy szeletét mutatja be, az erős szélsőjobboldali kötődésű kemény mag (rém)tettei egy vaskos kötetet is könnyen megtöltenének. A bizalomgerjesztő Headhunters – magyarul Fejvadászok – nevet viselő csoport és holdudvara a szurkolói huliganizmus „fénykorának” számító nyolcvanas és a valamivel szelídebb kilencvenes években rendszeresen összecsapott a rivális szurkolói bandákkal (a leggyakoribb verekedőpartnernek számító Leeds-, Stoke-, Tottenham- vagy West Ham-párti keménylegények sem mentek a szomszédba egy kis balhéért), a csetepaté nemegyszer tragikus következményekkel járt: a hídról a mélybe taszított fiú, a fél téglával agyonvert drukker vagy a csetepatéba véletlenül belecsöppenő, de kikeveredni belőle képtelen járókelő a következő futballmeccsen már biztosan nem ült ott a lelátón.

„Valószínűleg működnek még a Chelsea hagyományos huligáncsoportjai, de tevékenységük már nem olyan brutális, mint akár nyolc-tíz évvel ezelőtt volt – világosít fel a Stamford Bridge autóbejárójánál strázsáló, mintegy százötven kilogrammos biztonsági őr. – Az elmúlt időszakban azonban már olyan szigorú rendelkezések szabályozzák a szurkolók viselkedését a stadionban és a környékén, hogy verekedés csak a legritkább esetben tör ki. Változnak az idők: ma már leggyakrabban azért kell fegyelmezni a drukkereket, mert rossz helyen dohányoznak, vagy nem az előírásoknak megfelelően fogyasztanak alkoholt.”

Miközben a termetes férfi magyaráz, a háttérben nem mindennapi alak bukkan fel: botorkáló, hetvenes éveiben járó bácsi közeledik kezében két, a régi időkből megmaradt, kopottas „No tickets available” („Nincs több jegy”) feliratú táblával. Érdeklődésemre elárulja, a szöveg nem egészen igaz, hiszen a szerda esti, Olympiakosz elleni összecsapásra a vendégszektorba még van szabad hely. Ám mint továbbcsoszogva, némi kárörömmel hozzáteszi, nem irigyli a görögöket, az érintett szektorokba ugyanis a jegyek irgalmatlanul drágák.

Apropó, jegyárak.

A Chelsea szurkolói az évtizedek során hagyományosan a munkásosztály tagjaiból kerültek ki – ebben fontos szerepet játszik, hogy a nevével ellentétben nem az elegánsnak számító Chelsea, hanem a szegényebb Fulham negyedben található klub kispénzűek által lakott környéken működik –, így felvetődik a kérdés: tudják-e tartani a lépést a belépőkért kért summák rohamos emelkedésével?

„Tudják – adja meg a választ az egyik helyi pub vezetője. – Bár a szurkolók előszeretettel panaszkodnak a növekvő kiadásokra, azért ha megkezdik a jegyárusítást, valahogy mindig kinyílik a pénztárcájuk. Arról nem is beszélve, hogy a klub népszerűségének növekedése magával hozott egy fontos változást a szurkolótábor összetételében. Egyre több tehetősebb, kifejezetten jó körülmények között élő néző jár az együttes meccseire.”

A kocsmáros valóban nem a levegőbe beszél. Az egyetlen nyitva lévő jegypénztárnál lézengő néhány, többségében görög szurkoló között felbukkan egy kifogástalanul öltözött, öltönyös, nyakkendős úr, látszik rajta, hogy nem a harsány déli drukkerek közé tartozik.

„Bankárként dolgozom Londonban, és ha csak tehetem, kijárok a Chelsea meccseire – bizonyítja a férfi, hogy tele bukszával is lehet valaki a londoni kékek szurkolója. – Úgy tűnik egyébként, a családban kezd meggyökerezni a klubhűség, ugyanis a tizennégy éves fiam is Lampardékért rajong.”

A stadion közelében roppant nehéz olyan embert találni, akinek semmi köze a Chelsea-hez. Nekem sikerült. „Kérem, ne sértsen meg, én csakis a Nantes-ért szorítok – horkan föl egy közeli

kávézó francia pincére, amikor a Chelsea-hez fűződő érzelmeiről kérdezem. – Hogy lehet-e a Stamford Bridge-től száz méterre közömbösnek maradni a londoni klub iránt? Persze. Csak a meccs napján betóduló szurkolóknak nem szabad elárulni…”