magyar labdarúgás, ám számunkra a sportág jövőjét tekintve óriási esélyt kínál a tőkeerős tulajdonosok számának növekedése. Ezt az esélyt túlélésnek hívják, és első lépésben létesítményeket, korszerű és a külföldiekkel versenyképes körülményeket, átgondolt koncepciókat jelent. Ha egy klub csak abban látja a kiutat, hogy hetente próbálgat és igazolgat játékosokat pusztán azért, hogy a csapat a 12. helyről előreléphessen a kilencedikre – lásd a Vasas példáját –, azzal nem ágyaz meg a színvonalasabb futballnak, jövőkép nélkül a csillagászati összegek is csupán a napi gondok megoldására lehetnek elegendőek.
Az utóbbi másfél évtizedben volt 16 vagy 18 egyforma csapatunk: nemzetközi mércével mérve valamennyi egyformán rossz volt. Pedig a nagy, példaként emlegetett bajnokságok is óriási különbségekről árulkodnak. Állandó az a szűk kör, amelyből Angliában, Spanyolországban, Olaszországban vagy éppen Németországban kikerül a bajnok, a kisebbek egy-egy bravúros évvel olykor beékelődhetnek ebbe az elitbe, de többet sohasem remélhetnek. Így van ez most nálunk is, ám a különbség óriási: ott a gyengébbek is minőséget képviselnek, itthon viszont rendre a félszeműt koronázzuk királylyá, akinek azonnal hatalmasat koppintanak az orrára, amint átlépi hazánk határait.
Csak ez lehet a cél: a minőség, a szigorú követelmény.
És végül még valami. Ha igaz, hogy a Ferencváros költségvetése elérheti majd a hárommilliárd forintot is, az Üllői út tényleg maga lehet a Kánaán: jelenleg az élvonal mezőnyének több mint a fele összesen gazdálkodik ennyiből. Ennyi pénz bőven elég egy magyar szemmel nézve bombaerős együttes kialakításához, ám a BL-ről szőtt álmok teljesüléséhez a duplája is kevés lehet igazi vetélytársak híján.
Most látni esélyt arra, hogy néhány éven belül lesz négy-öt csapatunk, amely jogosan álmodik kisebb-nagyobb sikerről a nemzetközi porondon is.
Ha csak egynek is sikerül, a többi sem áldozott hiába.
