a szélsőnek… Egy profi futballis ta éppen attól profi, hogy képes koncentrálni – ez különbözteti meg azoktól, akik elnyűtt tréningnadrágban a dühöngőben focizgatnak vasárnap délelőtt.
Évek, évtizedek óta halljuk: idényeleji forma, lesz ez még jobb is. Meglehet, Hemingway úr még nem csalódott annyiszor, hogy tudja: nem, ez sajnos nem lesz jobb, sőt, mintegy fél tucat vagy tucat gyenge iramú tétmérkőzés után már a kimerültség okozza, hogy a magyar futballista lépni is alig bír a második félidő közepén. Miért?
Külön világot gyártottunk magunknak a futballban: senkihez és semmihez nem vagyunk hasonlíthatók, pedig miért tud valaki rohanni 90 percen át Madridban, Milánóban, Manchesterben, de Magyarországon miért nem? Nincs több lábuk, több tüdejük azoknak sem, akik Spanyolországban, Olaszországban, Angliában játszanak, és ahogy mondani szokás: a futáshoz nem kell ész. Miért nem tudunk hát futni mi is? Mikor válaszol erre egy szuperprofi licences szakember?
Pedig csapataink többsége január első napjaiban elkezdi a felkészülést, márpedig két hónap alatt egy huszonéves, ereje teljében lévő fiatalember fizikai állapotában radikális javulást lehet elérni, ez tudományos tény. Szomorú, ha elfogadjuk, hogy a tavalyi kupadöntő két résztvevője, a bajnoki cím két várományosa csaknem kéthavi, mint naponta hallottuk, kemény és megterhelő felkészülést követően erre képes. A szurkolók mégis elfogadják, de nem azért, mert hisznek abban, hogy ez jobb lesz, hanem mert hozzászoktatták őket ahhoz, hogy ez a magyar futball, ami nálunk zajlik, „ezt kell szeretni”, jó ez is.
Higgye el, Hemingway úr, mi szeretnénk a legjobban jó mérkőzéseket látni!
Sokkal jobb dicsérni, mint ostorozni!
Engedje meg, Hemingway úr, hogy boldogtalanok legyünk attól, amit ma magyar futball néven kapunk az arcunkba hétről hétre. Engedtessék meg nekünk, hogy boldogtalanok legyünk attól, ha egy csapat nem veszi komolyan a Ligakupát, miután évekig azt hallgattuk: a magyar játékos nem játszik elegendő tétmérkőzést. Tessék, itt a lehetőség, sokan mégsem élnek vele. Lerí nem kevés csapatról, játékosról, hogy unja az egészet, nem érdekli, hány néző kíváncsi rá, kiált a motiválatlanság, mintha némelyeknek kifejezetten nyűg lenne, hogy ki kell futni a pályára…
Persze, becsaphatjuk magunkat, de az olvasókat, a nézőket nem lehet. Ha jó futballra van kilátás, tíz-, húszezer ember is kimegy a stadionba, megtörtént ez nem egyszer – ellenben ha a futballrajongó a mostanában mindennapos nihilre számíthat, csak néhány száz (vagy 1100) ember vesz jegyet. Ne tévedjünk: függetlenül attól, mit ír a sportsajtó! Szakmai titok: a példányszám akkor magas, ha van magyar futballsiker, az eredmény fontosabb, mint amit a lap ír – ettől még hazudni tilos. Körkérdésünk is a megoldást keresi: ki mennyit készült a tavaszi szezonra? Láthatjuk, hogy nem olcsó edzőtáborok, ötvenhetven edzés, több tucatnyi külföldi légiós kipróbálása után a mérkőzéseinken mégsincs iram, fűközeli a színvonal, és gyakran úgy fest, mintha az azonos dresszben lévők a meccsen látnák egymást először. Miért?
Mi kell ahhoz, hogy a magyar futballcsapatok valóban úgy teljesítsenek, mint akik hónapokig készülnek arra, hogy megmutassák, mire képesek?
Éppenséggel írhatjuk, hogy jó ez fiúk, semmi baj, a hétvégén kezdődő bajnokikon szemkápráztató technikai trükkök sorozata lesz majd látható, miközben a pályán lévők őrült iramban sprintelnek másfél órán át – csak akkor éppen a labdarúgás ellen követnénk el merényletet.
Magyar futball, ébredj!
Mindenkire rossz hatással van a gyenge, unalmas, lélektelen, lassú játék!
