Tökéletes New York

Tizennyolc győzelem és mind össze egy vereség. Az északamerikai profi liga legutóbbi idénye után ezzel a kiváló mérleggel büszkélkedhetett volna a New England.

De nem büszkélkedhet.

Az az egy kudarc ugyanis a legrosszabb pillanatban, a New York Giants elleni Super Bowlon érkezett el. Tom Brady, a Patriots sztárirányítója nem tudta az alapszakaszban (és az elmúlt években) megcsodált teljesítményét megismételni, mert a Giants ezt egész egyszerűen nem hagyta. Az „óriások” védelme az arizonai nagydöntőben végig nyomás alatt tartotta a háromszoros bajnok Bradyt, főleg Justin Tuck és Michael Strahan megalkuvás nélküli játékának köszönhetően alig hagyott időt a quarterbacknek passzai kézbesítésére. Leginkább Brady hosszú átadásai voltak kritikán aluliak, s bár a rövid passzok (főleg a tizenegy elkapással záró, ezzel Super Bowl-rekordot beállító Wes Welkernek köszönhetően) általában célba értek, bebizonyosodott: egypólusú támadójátékkal még a Patriots sem tud nyerni. Győzött viszont a Giants.

„Egy gárda sem verhetetlen, sose lehet tudni, mi történhet. A megfelelő pillanatban minden csapat legyőzhető” – értékelte a legtöbb szakértő számára váratlan győzelmet követően Tom Coughlin, a New York-i együttes főedzője. A Giants hárompontos (17–14) sikere a csapatmunka diadala, egy játékos teljesítményét azonban mégis külön ki kell emelni – és nem csak azért, mert ő lett a találkozó legértékesebb játékosa (MVP).

A Giants irányítója, Eli Manning négy éve került a ligába, amikor bátyja, az Indianapolis Colts QB-je, Peyton már ünnepelt sztár volt. A két játékos apja, Archie is letette már névjegyét az NFL-ben, a kis Manningnek ezért nehéz dolga volt, amikor meg akart felelni a várakozásoknak. Az első években nem is sikerült bizonyítania: a szurkolók és a média többször is kikezdte hektikus játéka miatt, most mégis egybehangzóan ünnepli.

A Patriots ellen Manning két touchdownpasszt adott, mégsem a két hat pontot érő játék közül került ki a döntő legemlékezetesebb pillanata. A mérkőzésből ugyanis már csupán 1 perc 20 másodperc volt hátra, amikor négypontos hátrányban a Giants irányítója hihetetlen lélekjelenlétének köszönhetően kibújt a Patriots falembereinek karmaiból, és David Tyree irányába hajította a labdát. Az egyébként a csere cseréjének számító tight end hanyatt vetődve, fél kézzel (plusz a fejével) leszedte a levegőből az átadást. A New York folytathatta utolsó támadását, négy játékkal később pedig már Plaxico Burress elkapása után fennállása hetedik bajnoki címét ünnepelhette.

Bonthatták tehát a pezsgőket Miamiban, ahol a 1972-es, a bajnokságot százszázalékos teljesítménnyel (igaz, akkor 17 meccs kellett a bravúrhoz) megnyerő, azóta rekorder Dolphins minden évben megünnepli „vetélytársa” bukását. „Nyilvánvalóan remek dolog, hogy mi maradtunk az egyetlen veretlen csapat az NFL történelmében – állapította meg a mérkőzést követően Jim Kiick, a Dolphins 35 évvel ezelőtti futójátékosa. – Büszkék vagyunk magunkra. Miért is ne lennénk azok?”