Megmentették az életét

Se ki, se be. A Kútvölgyi úti kórházban – a többi egészségügyi intézményhez hasonlóan – látogatási tilalmat rendeltek el a jelenleg dúló influenzajárvány miatt. Az ajtó zárva, az érdeklődők legjobb esetben is csak a portásfülkéig jutnak. Ám Grosics Gyula szava szent, ha ő telefonon üzen, hogy engedjék be a hozzá érkező újságírót, mégis kinyílik az ajtó. Az Aranycsapat kapusa, a legendás Fekete Párduc csütörtök reggel óta a Kútvölgyi úti kórház intenzív osztályán fekszik, s már túl van egy műtéten.

Nagyjából egy hónapja kapott szívritmus-szabályozót. Most is a szívével van gond?

Egészen más okozott rosszullétet. Szerda délután egyik pillanatról a másikra elkezdtem fulladni, s nem kaptam levegőt – mondta a csövekkel, katéterekkel fekvő Grosics Gyula. – Még sohasem éreztem hasonlót. Azon az éjszakán alig aludtam valamit, csak kapkodtam a levegő után, borzalmas érzés volt. Csütörtök reggel aztán a feleségem azt mondta: Gyula, szedd össze a holmidat, beviszlek a kórházba. Nem ellenkeztem. S azt mondom, ennek köszönhetem az életemet.

Ennyire súlyos volt az állapota?

Most már pontosan tudom, milyen lehet az, amikor valakit megfojtanak, vagy a vízbe fullad. A kínok kínja. Amikor a kórházba értünk, szinte azonnal műtőasztalra fektettek. Se altatás, se érzéstelenítés, a jobb vállamon keresztül egy csövet nyomtak belém, egészen a tüdőmig. Ezt a pillanatot nem kívánom senkinek. Húsz percig tartott a beavatkozás. Megtudtam, hogy kilyukadt a tüdőm. Ne kérdezze, mitől vagy mikor. Fogalmam sincs. Ahogy az imént mondta, nemrég kaptam pacemakert három enyhébb infarktus után, de a tüdőmmel sohasem volt gondom. Erre tessék, most emiatt kerültem az intenzívre. Azt mondták az orvosok, ha a feleségem nem hoz be, és nincs ez a beavatkozás, amellyel az elzáródott tüdőt megnyitották, már nem élek.

Jobban van?

Már a műtét után azonnal jobban lettem, tudniillik végre levegőhöz jutottam. De nézze csak meg, itt egy cső, ott egy katéter, nem festek túl szépen, igaz?

Márpedig kénytelen lesz összeszedni magát, hiszen február negyedikén lesz nyolcvankét esztendős.

Látja, az élet újra és újra próbára tesz. Mindig kapok egy pofont a sorstól, úgy érzem magam, mint ha megint a gyerekkoromat élném, csak akkor a szüleimtől jött ez a bizonyos tasli, most meg az élettől. De ahogy mondja, valóban össze kell szednem magam, hiszen a születésnapomon összejövetelt szerveznek a barátaim, s nekem illik ott lenni.

S persze a tavasszal a meccseken.

Á, az már nem megy nekem. Inkább tévén nézem, de úgy izgulok, annyira szorítok a magyaroknak minden sportágban, hogy az már árt az egészségemnek.

De a Honvéd-pályára csak kimegy. Lehet, hogy egykori csapata bajnok lesz.

Igaza van. A Bozsik-stadionba valóban ki kell mennem, csak hagyja a sors, hogy még élvezni tudjam az életet...