Ellopták, eladták, de van
„A világbajnoki döntő után az FA-kupa fináléja a legnagyobb mérkőzés – és ez a miénk” – mondta Sir Bobby Robson, az egyik leghíresebb angol menedzser. Bár a sorozat részben a walesieké is (az angol ligákban szereplő csapataik most is indulhattak), sőt az idők hajnalán volt a skótoké és az íreké is, az FA-kupa Angliával forrott össze. A futball hajdani tanítómestereitől nemhogy a világ, már Európa is elvette a marsallbotot – de ezt nem tudja (és nem is akarja) elvenni. Ugyanúgy Anglia része, mint a wimbledoni tenisztorna vagy az ötórai tea. Lehet másolni, utánozni (csak a Brit-szigeteken több FA-kupát írtak-írnak ki), de az „íze” ott az igazi.
Az 1871. július 20-án megfogalmazott alapító üzenetben az áll, szeretettel látnak minden csapatot, amely az angol szövetség (Football Association) fennhatósága alá tartozik. Ezzel indult útjára az a sorozat, amelynek első győztese az egyetemistákból és volt középiskolásokból álló Wanderers lett, és amelynek első döntőjét a Kennington Ovalben fejenként 1 shillinges belépő leszurkolása után tekintette meg 2000 néző.
A hagyományokat azóta is tisztelik: az idénybeli első „össznépi”, az élvonalbeli csapatok részvételével zajló fordulóban például hat helyszínen (a Blackburn, a Sunderland, a Plymouth, a Huddersfield, a Bolton és a Wolverhampton pályáján) is jelképes, egyfontos belépőért mehetnek be a gyerekek a stadionba. A kupa sohasem viselheti szponzor nevét (bár az 1994-től számított új korszakban „alcímben” már szerepelhet a támogató neve), és kizárólag a férfiak sorozatára használhatják – emancipáció ide vagy oda, a nőknél kötelező az elnevezésben feltüntetni a nemre utaló szót: FA Women’s Cup.
A május 17-én a Wembleyben esedékes döntő után felemelendő trófea nem az, amelyet a Wanderers játékosai 1872-ben átvettek. Az eredetit, a kis bádogbálványnak becézett serleget ugyanis 1895 szeptemberében ellopták egy birminghami bolt kirakatából, ahova a tulajdonos, William Shillcock tette ki a helyi Aston Villa dicsőségét hirdetve.
Bár a nyomravezetőnek 10 font jutalmat ajánlottak fel, a kupa sohasem került elő, az angolok szerint egyszerűen beolvasztották. A második trófeát az Aston Villára kiszabott 25 fontos büntetésből készíttette el az FA, de csak 1910-ig nyújtották át az aktuális győztesnek, ekkor a szövetség az elnöksége 21. évfordulóját ünneplő Lord Arthur Fitzgerald Kinnairdnek adományozta. (A kupát aztán 2005-ben elárverezték, a vevő 420 ezer fontért csapott le rá.) Az új kupát egy bradfordi manufaktúra készítette el, a városka csapata pedig első és egyetlen döntője után, 1911ben azonnal haza is vitte. A kupa ma is megvan, de 1992ben túlságosan is törékenynek nyilvánították, így azóta pontos másolatával ünnepel a győztes.
A hagyománytisztelet mellett a fanyar humor is jellemzi Angliát, nem maradhat ki belőle az FA-kupa sem. A döntő után a győztes mindig a saját színeivel díszített szalaggal átkötött kupát veheti át, az angolok persze ebből is viccet faragtak. „Mi az, ami mindig ott van az FA-kupa döntőjében, de sohasem használják? A vesztes csapat szalagjai” – így a tréfa. A Wembleybe vezető úton a hét végén feltűnő 64 csapat többsége mindenesetre nem bánná, ha szalagjai eljutnának az arénáig.
