Lehet szeretni is a focit!

„Egy pécsi gyerek.” Dárdai Pál írta így alá azt a négy sort, melyet a 2. Santander-kupa műsorfüzetében mint főszervező jegyzett. A helyzet tudniillik az, hogy a berlini Herthában esztendőről esztendőre bizonyító (nem mellesleg: tizenegy éve így megy ez) futballista hazajött két hétre, és a két ünnep között tető alá hozott egy harmadikat. Lógathatta volna a lábát, de nem, ő focitornát szervezett. És nem is akármilyet: invitálását örömmel fogadta el az Újpest, a REAC, a Pécs, a Kozármisleny, a Barcs, továbbá számos játékostársa, akikkel együtt máris megalakíthatta a Bundesliga-Lancast néven futó csapatát. Hogy utóbbi társulat mennyire profi, azt jelzi: a – többek között – Szélesi Zoltánt, Lőw Zsoltot, Torghelle Sándort, Bódog Tamást és Márton Gábort felvonultató gárda nagyja már pénteken találkozott, igaz, a felkészülés első állomása ezúttal nem a tatai vagy a margitszigeti edzőtábor, hanem a villányi Kecskés-pincészet volt...

A hírek szerint remekül sikerült az összetartás, ami az érintettek teljesítményén is meglátszott: két csoportmeccsükön tizennégy gólt lőttek, s az Újpestnek éppúgy hetet vágtak, mint a Kozármislenynek. Hogy nem afféle ulibuli focinak lehettünk szemtanúi – mintegy kétezer nézővel egyetemben –, az mindjárt az NB I-es alakulat elleni első mérkőzés elején kiderült: Dárdai Pál úgy űzte-hajtotta a többieket, mintha Münchenben vagy Brémában lépett volna pályára; 0–1 után ő egyenlített, majd 7–3-as győzelembe hajszolta csapatát. A sikerben – a „jóindulatúak” szerint – nagy szerepe volt Bódog Tamásnak. A tizenhárom éve Németországban légióskodó, napjainkban a Mainz második együttesét játékos-edzőként szolgáló (igaz, magát eddig egyszer sem beállító) védő a második sor tagjaként meg is állapította: „Nem véletlen, hogy csere vagyok, a jelentős koncerteken is fellépnek előzenekarok...”

Maradva még a „német vonalnál”: lehet kritizálni a magyar labdarúgókat sok mindenért, de azt senki sem állíthatja, hogy nem szeretnek focizni. Erre példa Lőw Zsolt esete is. A Hoffenheim balhátvédje elárulta, az utolsó három idei bajnokiján már úgy futballozott, hogy a Bundesliga 2-es gárda orvosai injekciózták a sérült bokáját. Jegyezzük meg, nem holmi ficamról van szó, hanem részleges szakadásról – ami jó esetben egy hónap alatt jön rendbe. Szóval Lőw Zsolt lazán megtehette volna, hogy Dárdai Pál hívására azt feleli, „Ne haragudj Pali, nem tudok menni, mert fáj a lábam...”,

ehelyett első szóra igent mondott a felkérésre – holott injekciót nem is ígértek neki. Így fordulhatott elő, hogy életében először korábbi klubja, az Újpest ellen játszott – mint utóbb bevallotta, ez még egy gálamecscsen is rossz volt. Főleg úgy, hogy azon az összecsapáson eltalálták a fájó bokáját...

Kalapot emelhetünk Habi Ronald előtt is! A lila-fehérek nem a legacélosabb keretükkel érkeztek Pécsre (persze Kovács Zoltán nem hiányozhatott!), ezért még Urbányi István vezetőedző és segítője, Vígh Péter is szerelést öltött – a szakvezető becsületére váljon, hogy csupán kollegáját jelölte a kezdőbe –, míg néhány társához hasonlóan Habi Ronald is megtehette volna, hogy lemondja a részvételt, azonban a fedezetnek ez eszébe sem jutott. Ritkán látott családjától egy napra elkéredzkedve, horvátországi otthonából, Pélmonostorról autózott el Pécsre, hogy futballozzon egy jót.

Talán az ő esete is jelzi, ünnepi időszak ide, szabadságok oda, van értelme az ilyen viadaloknak. S mi nem lepődnénk meg, ha jövő decemberben is írna néhány sort a „pécsi gyerek”...