Egynyári fogadalom

Már csak fél óra volt hátra a kezdésig, de a nagybácsi és a két fiú nem is sejtette, hol nézi majd meg a meccset. Hatvanhat nyarán még nem volt televízió a zamárdi házban, rendre a szomszédos üdülőkbe lógtak be meccset nézni. Hol itt, hol ott vegyültek el a beutaltak között, gondosan ügyelve arra, hogy sokan legyenek, a tömegben csak kevéssé tűnt fel, hogy idegenek. Ezúttal a gyógyszerészüdülő mellett döntöttek. Beosontak az étterembe, ahol még érződött a déli zöldségleves illata, leültek hátul, és várták, hogy kezdődjék a szovjet–magyar. Meglepően nyugodtak voltak, már otthon, reggelinél megállapodtak abban, hogy amelyik csapat simán legyőzte a brazilokat, ráadásul egy vb-n, nem torpanhat meg a nyolc között. – Továbbjutunk, és kész! – szögezte le Vili bácsi, a két ifjú pedig rábólintott. Na ja, a Vili bácsinak volt hitele, Vas megyeiként, pontosabban szentgotthárdiként a Haladásra, óbudai lakosként pedig a Kerületre figyelt mindenre kiterjedően (program, eredmény, helyezés, jöttek és mentek…). És ha nem szólt közbe egy-egy matekvagy nyelvtandolgozat, vitte magával a srácokat is, akik irigykedve látták, hogy Vili bácsi bennfentes, ha barna bőrkabátjában feltűnt az állóhelyen, egyből utat engedtek neki a törzsszurkolók. Lassanlassan megtelt az étkezde, a Duna márkájú televízió kékesen vibrált, monoszkóp, bemondó („Kívánok önöknek kellemes vételt és jó szórakozást!”), a spanyol Juan Gardeazabal jelt adott, s megkezdődött…A lehető legrosszabbul. Három perc sem telt el, amikor Anatolij Banyisevszkij húszról lőtt, Gelei kapusról kipattant a labda, érkezett Igor Csiszlenko, 1–0 – oda. – Hol volt a Szepesi…? Hol volt a Szepesi…? – sírt fel az inkognitóval nem törődve Vili bácsi. – Rendben, hogy Garrinchát megfogta a brazilok ellen, de most, most hol volt…? Honnan is tudhatta volna, hogy Szepesi Gusztávnak szinte nem volt már térde, a sérülése miatt ki is rendelte a meccs előtti napon Baróti kapitány Ihász Kálmánt, aki este még úgy tudta, hogy játszik, reggelre viszont kiderült, hogy mégsem. Szepesi sérülten is vállalta… Támadott a magyar csapat, fölényben volt, ám a szünet után szinte azonnal jött az újabb szovjet gól, Vaszilij Danyilov beadta a labdát, Gelei József a bekkekre várt, a bekkek őrá, Valerij Porkujan csak a lehetőségre, ő nyert: 0–2. – Ez a Gelei… Ez a Gelei… – állt most már fel Vili bácsi –, ez talán még a mamája elé se megy ki az állomásra… Tíz perc múlva Bene Ferenc gólt lőtt, a szépítés fölélénkítette a búskomorságba süllyedt üdülői közönséget. Izgett-mozgott mindenki a székén, hogy aztán a 80. percben bennakadjon a szusz mindenkiben: Rákosi Gyula három méterre állva a kaputól nem találta el a labdát. Egy kettő. Kiestünk. Vili bácsi elsőként pattant föl a székről, és rohant kifelé. Itt is utat engedtek neki, a meccs alatti viselkedése nyomán később többen megesküdtek arra, hogy a vezérigazgató is velük nézte a szovjet–magyart… Indulatai később sem csitultak. Járkált fel és alá a kertben, belerúgott egy-egy göröngybe, majd hirtelen berohant a házba, s csakhamar a bőröndjével jött ki. – Gyertek! – intett a fiúknak –, még elérem a fél kilences személyt… A két gyerek egymásra nézett, nem értették a dolgot, hiszen a Vili bácsi azért volt Zamárdiban, hogy rájuk vigyázzon: 14 évesen még nem merték őket egyedül hagyni. Az öreg mintha kitalálta volna a gondolatukat, a vonat indulása előtt még elhadarta: – Tudom, mit vállaltam, de arról nem volt szó, hogy kikapunk a szovjetektől… Holnap már itt lesznek az apádék – intett az unokaöcscse felé –, addig kibírjátok egyedül. Legalább megszokjátok… Mert azt leshetitek, hogy meccsre megyek… Amit ez a Gelei, a Szepesi, meg a Rákosi művelt velem… De a sors igazságos, biztos megbünteti őket… Aligha sejtette Vili bácsi, hogy a próféta beszélt belőle… Szepesi Gusztáv térde sohasem lett tökéletes, a válogatottban többé nem játszott, Tatabányán is kevesebbet, mint szerették volna. Rákosi Gyulát a bűnbak szerepére kárhoztatta a kihagyott ziccer, ráadásul még azt is hallgathatta évtizedeken át, hogy mondhat, amit akar, biztos, hogy szándékosan rúgott lyukat, mert „le kellett feküdnünk az oroszoknak”. Más kérdés, hogy a Fradi népszerű „Matyija” nem csupán türelmes ember, hanem a humornak sincs híján, mostanság már úgy meséli a történetet, hogy: – Volt egy megállapodásom az oroszokkal… Én kihagyom a ziccert, ők pedig huszonöt éven belül kivonják a csapataikat Magyarországról… Gelei József kálváriája más eset. A kapus éppen építkezett, de a vb miatt érthetően nem foglalkozhatott sokat az ikerházi munkálatokkal. A tulajdonostárs intézett mindent, az anyagbeszerzés akkoriban nem éppen könnyű feladata is az övé volt. Persze mindenütt megemlítette, hogy a válogatott kapus a másik lakó. A brazilok legyőzése utáni napokban az illetékes Tüzép-telep vezetője biztosította őt, hogy nyugodjon meg, egy hét múlva együtt lesz minden szükséges anyag. A szovjetektől elszenvedett vereség igencsak befolyással volt a beszerzésre. – Sajnos nem megy… – így a telepvezető. – Tudja, milyen időket élünk… Hiánycikk hiánycikk hátán… Aztán persze szép lassan a helyére billent a világ. A válogatott egy hollandiai döntetlen után hatot lőtt a dánoknak, négyet a franciáknak, hármat az osztrákoknak (Farkas János: tizenháromból nyolc), ha el nem is fogadták a drukkerek a nyolc közötti kiesést, a játéktól nem fordultak el. Vili bácsi is visszatért a lelátóra. Ott topogott a havas nézőtéren, amikor a másodosztály negyedik helyén végző Haladás a Komlóval (3:1), a Doroggal (1:1) és az Ózddal (6:1) megküzdve megnyerte az osztályozót. Magyarázta a fiúknak (némi képzavarral), hogy ember legyen a talpán az az NB I-es védelem, amelyik megállítja a Szabó, Himer, Hegedüs, Iszak, Tóth csatársort. – Vili bácsi a nyáron még azt mondta… – kezdték a gyerekek, de az öreg azonnal félbeszakította őket. – Az nyáron volt… Most tél van, csak az ökör konzekvens, és különben is: Hajrá, Haliiiiii…, Hajrá, Haliiiiii!!!

A szerző a Nemzeti Sport felelős szerkesztője