„Folytatnom kell!’’ (folytatás)

az én stábomban mindenki mindent megtett azért, hogy végre meginduljon felfelé a magyar labdarúgás. Vagyis minden megtörténhet, roppant csalódott lennék, ha nem folytathatnánk a munkát.

Nemrég mégis úgy fogalmazott a Magyar Nemzetben: sejtése szerint külföldi trénerrel tárgyal a vezérkar.

Ezt tartom most is. Tudom, hogy egy-két elnökségi tag szeretne egy neves szakembert Magyarországra csábítani, de ettől még nem dőlök a kardomba, már csak azért sem, mert ez még nem jelent semmit. Annyit azonban hadd fűzzek hozzá: végre állandóságot képvisel a válogatott, nem biztos, hogy erről az útról le kell téríteni.

Akkor is rábólintana a hosszabbításra, ha egy szakmai igazgatót helyeznének ön fölé?

Ha egy világszerte elismert szaktekintélyt szerződtetne az MLSZ, az ellen nem ágálnék. Nincs annál jobb iskola, mint mondjuk Marcelo Lippitől tanulni.

És ha egy „középkategóriás” szakvezető lenne a főnöke?

Kifogásom ez esetben sem lenne. A mi helyzetünkben nem árt szerénynek maradni.

Az elmúlt napokban hányszor tárgyalt Kisteleki Istvánnal?

Egyszer sem, ugyanis az elnök úr is tartja magát a december tizenharmadikához, és én is.

Ha ismét felkérik a válogatott vezetésére, még mindig az első vagy már a harmadik megbízásának tekinti-e majd?

Az elsőnek – és a harmadiknak is. Először egy meccsre szólt a megállapodás, aztán egy évre. Előbb kilencven percünk volt arra, hogy bizonyítsuk, vannak fiataljaink, akikre lehet építeni a jövőt, majd háromszázhatvanöt napunk, hogy a lerakjuk az alapokat. A harmadik fázis lenne a nagyobb előrelépés, amiben a magam részéről biztos vagyok. A kérdés már csak az: bennem bíznak-e?