Vereség, unalom

Pat Cortina is csak állt a két kis pad között látszólag a világ nagy dolgain merengve, miközben az Alba Volán egyik ifjú társulata edzés gyanánt még lépcsőzött a kapu mögötti lelátó fapadjain. Hátrébb lépett, tán benne is akkor tudatosult: a Volán már nem az ő csapata. Övé az Innsbruck, amely az egész liga legjobb emberelőnyös mutatójával dicsekedhet – az Alba a legrosszabb emberhátrányost tudhatja magáénak…

Úgy tetszett, ennek hamar jelentősége lesz, mert Kovács Csaba alig három perc után már útban volt a büntetőpad felé, ám a Volán mintaszerűen bekkelt. Ám amikor lejárt a büntetés, a 0–0-nak is majdnem búcsút inthettünk: végül az ütőn felpattanó korong a plexi tetején landolt.

Odaát meg a védőhálón. Ugyanaz történt, mint az imént, csak fordítva, azaz egy Volánelőny is elment eredmény nélkül, pedig Fodor Szabolcs szabadon tüzelhetett. Mario Larocque szintén, ám ő be is lőtte, éppen az első szünet előtt, fórból…

Pontatlan volt a Volán, többször előfordult, hogy a csapat megindulhatott volna, elkezdhetett volna építkezni, vagy csak fújhatott volna egyet hátrányban, de a pakk megszelídítése többször is gondot okozott. Chris Allen, az új igazolás volt ennek élő példája: a még soványka NHL-mérlegű (két büntetőperc) hátvéd a bemelegítés közben például elütött a korong fölött, és nagy igyekezetében néhányszor még el is hagyta sprint közben.

Próbálkozott az Alba, ez nem kérdés, az Innsbruck viszont nem csinált semmit, de azt nagyon jól. Majd megint eljött a harmad finise, és az osztrákok ismét lőttek egyet.

Valahogy az volt az ember érzése, hogy a Volán unja az egészet: a fehérvári fiúk a kiütésbe torkolló záró etap során még kevesebb meggyőződéssel hokiztak, mint addig, a kapott gólok viszont sokasodtak. Jan Jasko időt kért, a közönség meg pfújolt.

Immáron a tizenhetedik vereség tudatában, mondjuk, ez nem is csoda.

De azért szomorú.