Megalkuvás nélkül

Azt mondja, megöregedett. Hét vagy talán nyolc éve is megvan már, hogy utoljára találkoztunk, elbizonytalanodom: lehet, hogy tényleg nem ismerem majd meg? Mondom a telefonban, hogy bízza rám, biztosan nem tévesztem el, és amikor belépek a megbeszélt presszó ajtaján, minden kétségem eloszlik.

Semmit sem változott. Fiatalos, senki meg nem mondaná, hogy éppen hetvenöt éves.

Nagyon elmélyed a Frankfurter Algemeine Zeitung olvasásába, csak akkor vesz észre, amikor hozzálépek.

Nagyon érdekes a cikk – magyarázza a köszönés után. – Lukas Podolskiról szól, és azt fejtegetik benne, hogy még nem komolyodott meg eléggé, amikor például a kispadon ül, a többiek komor arccal kuporognak mellette, ő viszont mindig mosolyog.

És ez miért baj?

Mert a közvélemény nem ilyennek képzel el egy cserejátékost. Az edzők számára előírás, hogy ha a csapatuk gólt szerez, látványosan örülniük kell, nem szabad rezzenéstelen arccal állniuk vagy ülniük. Az üzlet ezt kívánja meg.

És az edzők a mérkőzések hevében képesek erre is figyelni?

Muszáj. Egyébként ma már annyi nyomás nehezedik egy edzőre, hogy lényegében alig marad mozgástere a döntéseinél. Van érdeke a klubnak, a menedzsernek, a szponzornak, szinte lehetetlen is talpon maradni ilyen körülmények között.

Szerintem az is agyrém, ami Fabio Capellóval vagy a Bayernnél Felix Magathtal történt: bajnoki címet nyertek, utóbbi a

kupát is, mégis kirúgták őket, mert a csapatuk nem játszott szépen.

Ez ön szerint nem szempont?

Amikor engem is ezzel vádoltak, mindig azt feleltem, hogy Kölnben szereztem a diplomámat, ahol a legmagasabb szintű az edzőképzés, de a tantárgyak között nem szerepelt olyan, hogy szép futball. Az eredmények maradnak meg az örökkévalóságnak, és a futballt győzelemre játsszák.

Önre is ekkora nyomás nehezedett, amikor a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején öt szezonon át a Bayern München edzője volt?

A klubon belül nem, mert az elnökkel nagyon jó volt a viszonyom, olykor családostul együtt nyaraltunk, a menedzser pedig Uli Hoeness volt, aki nemrég vonult vissza, és még csak kezdőnek számított a szakmában. Így lehetett nyugodtan dolgozni, ami azért is volt különösen fontos, mert a Bayernben éppen generációváltás zajlott, a hetvenes évek aranycsapatának tagjai visszavonultak, egyedül Paul Breitner maradt, a fiatalok közül KarlHeinz Rummenigge ekkor bontogatta a szárnyait, de a korábbi klasszisokat nemigen lehetett egyik napról a másikra pótolni.

Ezért hívták azt a Bayernt FC Breitniggének?

Ez szellemes elnevezés, tényleg ők voltak a csapat vezéregyéniségei.

Egyes források a Bayern önnel elért két bajnoki címének a titkát a Pál-szisztémában látják. Mi volt ez?

A területvédekezés. A német csapatokat a szigorú emberfogás jellemezte, én pedig úgy láttam, a változással eredményesebbek lehetünk. Kaptam is érte hideget-meleget a sajtóban, azt írták, hogy a német játékosoktól idegen módszert akarok bevezetni, és nem hitték el, hogy éppen a német játékosok a legalkalmasabbak erre a védekezésre. Az eredmények aztán mindenkit meggyőztek. Akkoriban a Hamburgnak, a Mönchengladbachnak talán erősebb is volt a játékoskerete, de mi ezzel az új szisztémával kétszer is az élen tudtunk végezni, sőt ezerkilencszáznyolcvanegyben még a Német Kupát is megnyertük.

Ezek szerint csupa boldogság volt az az öt esztendő?

Nem, mert még ma is nagyon fáj az ezerkilencszáznyolcvankettőben elvesztett BEK-döntő. Mi voltunk a jobbak, ám az Aston Villa szerzett egy gólt, és vihette haza a serleget. A döntő utáni banketten szóltak, lógatom az orromat. Másnap a repülőtérről a csapatot elvitték a müncheni városházára, hogy a szurkolók megünnepelhessék, de én egyenesen hazamentem.

Azt olvastam, hogy azért kellett távoznia Münchenből, mert az arroganciája miatt már a szponzorok száma is csökkent. Ez igaz?

Nem, és nem is kellett távoznom. Már megállapodtunk a szerződéshosszabbításról, amikor kezdett elegem lenni a sajtó támadásaiból. Két egymást követő meccsen kikaptunk, de két fordulóval a bajnokság vége előtt még így is a második helyen álltunk úgy, hogy Paul Breitner már nem volt közöttünk, szóval a bírálatok igazságtalanok voltak. Bementem az elnökhöz, és megkérdeztem, képes-e megvédeni, mert ha nem, akkor én nem maradhatok itt tovább, és mivel ő nemmel válaszolt, eljöttem.

Akkor az sem igaz, hogy a Benficánál népszerűtlenné vált a játékosok körében, és ezért kellett eljönnie?

Ez nagyon érdekes történet. A Benfica már korábban kiszemelt magának, a klub vezetői azt szerették volna, ha én váltom a búcsúzó Baróti Lajost. Játszottunk is egymás ellen, nyertünk öt egyre a Bayernnel. Később Szalonikiből mentem a Benficához, és amikor bemutattak, este barátságos meccset játszott a csapat, és szokás szerint az elnök szállodájában ebédelt. Meghökkenve figyeltem, hogy a leves után zsíros húsok és sült krumpli került az asztalra, de ezen még túltettem volna magamat. Azon viszont megdöbbentem, hogy az ételt a játékosok borral öblítették le, mi több, az idősebbeknek nem a pincérek töltöttek egy-egy pohárral, hanem egész üveget kaptak, és ők maguk adagolták. Én pedig kijelentettem, hogy ezentúl én mondom meg, mit eszik a csapat a meccsek előtt, és legfeljebb egy pohár bort ihat meg mindenki a mérkőzéseket megelőző vacsorán, utána semmit.

Emiatt lett népszerűtlen?

Nekem soha nem volt személyes nézeteltérésem a játékosokkal, ám edzőként mindig kérlelhetetlenül következetes voltam, és ez a közös munkában olykor óhatatlanul konfliktusokkal járt. Ugyanakkor tudom, a játékosok pontosan tudták, az ő érdekükben is viselkedem és követelek keményen, másként nem lehettünk volna eredményesek. A konkrét esetre visszatérve: a portugál lapok szenzációként tálalták, hogy a Benfica játékosai Csernai Pál miatt nem ehetnek rendesen, mi több, éheznek, és így ennek az esetnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Rövid időre hazatért, Sopronban dolgozott. Lehetett volna próféta a saját hazájában?

Nem. Amit itthon tapasztaltam a futballban, annak semmi köze sem volt ahhoz, amit ötvenhatban itt hagytam, a Bayern Münchennel pedig össze sem lehetett hasonlítani. Nem is a Sopron fáj a legjobban, hanem az, hogy a magyar labdarúgás vezetői közül senki sem volt kíváncsi a véleményemre.

Nem akarok hízelegni, de cseppet sem látszik hetvenöt évesnek.

Köszönöm. Magyarországon mindenki megkérdezi a másiktól, hogy van, és én mindenkit meglepek azzal, hogy azt válaszolom, jól. Rendszeresen teniszezem, olykor felfutok a Gellért-hegyre, és bármi történjék, a napi egy óra gimnasztika és szobakerékpározás sohasem maradhat el. Nem csak a játékosokkal, magammal is kérlelhetetlenül következetes vagyok. Másként talán meg sem értem volna ezt a születésnapot.