Hogyan telt az elmúlt hét hét? Hogyan telt az elmúlt hét hét?
Nehezen és lassan – felelte Tököli Attila. – Edzettem, aztán megbetegedtem, a Fehérvár elleni Ligakupa-találkozón, illetve az Üllői úti Magyar Kupa-mérkőzésen nem is játszhattam.
Örült, hogy nem kellett pályára lépnie a Ferencváros pályáján?
Mutasson nekem egy embert, aki örül, ha beteg.
Az említett meccseken kívül öt bajnokit volt kénytelen elmulasztani. Sokallotta a büntetést?
Sokallottam, persze. Érdekes, azóta mintha vajból lenne a döntéshozók szíve, legalábbis egy-két határozatuk erről árulkodik. A zalaegerszegi Ivan Dudics például akkora cirkuszt csinált a kispesti kiállítása után, hogy ha én öt mérkőzést kaptam, azért huszonöt járt volna. Na de mindegy, kár ezen rágódni.
A Honvéd elleni „mutatványa” gyakran eszébe jut?
Nem akarok már ezzel foglalkozni. Tudom, miben hibáztam, mit nem kellett volna csinálnom. És mielőtt rákérdezne: ott hibáztam, hogy miután a játékvezető felmutatta a piros lapot, szép csendben be kellett volna mennem az öltözőbe, ahelyett, hogy elborulok, és szóváltásba keveredem egy nézővel. Amúgy az egész történetet felfújták. Arról van szó, hogy akik nem ismernek közelebbről, botrányhősnek könyveltek el.
Miért, nem az?
Ugyan már, miért lennék az?! Azt nem tagadom, a pályán másként viselkedem, mint a civil életben, olykor feszültebb vagyok a kelleténél, sokszor szövegelek, de még sohasem okoztam sérülést senkinek, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben sem rúgok agyon senkit. Másokkal ellentétben…
A paksi vezetőség még egy utolsó esélyt adott önnek. Mit értsünk ezen? Ha mondjuk csúnyán néz a fehérvári Simek Péterre, kirúgják?
Az talán még belefér… Feleslegesen ugyanakkor semmiképp sem volna jó kiállíttatni magam, elsősorben a szövegelésre gondolok.
Ilyenkor szokott elhangozni: „Ígérem, hogy megváltozom”.
Jó duma, de ígéreteket ne várjon senki tőlem. Elégedjenek meg annyival: azon leszek, hogy ne legyen rám panasz.
Mit szólt az edzőcseréhez?
Erről nagyon nehéz beszélnem… Köztudomású, hogy Lengyel Ferenccel együtt játszottam Dunaújvárosban, a nyáron pedig ő hívott Paksra. A bajnokságot aztán nem úgy kezdtük, ahogy reméltük, majd jött a kiállításom és az eltiltásom, végül a vezetőedzőnk által szabott ultimátum, amelyet nem tudtunk teljesíteni. Sajnálom, hogy így alakult, hiszen Feri remek eredményeket ért el a csapattal, de okosabbat nem mondhatok: az élet megy tovább. Annyit hadd tegyek hozzá, hogy ha valahol edzőt váltanak, abban a játékosok mindig benne vannak, csakhogy egy embertől könnyebb elköszönni, mint huszonkettőtől.
Gellei Imre kedden vette át az együttest. Állítólag Egervári Sándor mellett ő az a szakember, aki tud Tököli Attilával bánni. Ez igaz?
Erről inkább a két edzőt kellene megkérdezni. Tény, Egervári Sándorral megtaláltam a közös hangot, csakúgy, mint Garami Józseffel és Gellei Imrével. Ők tisztában vannak vele, milyen vagyok, mikor, hogyan kell hozzám szólni.
Volt már bajnok és kupagyőztes, ünnepelték gólkirályként is. Harmincegy évesen mi hajtja még?
Szeretnék ismét bajnok és kupagyőztes lenni, s ha egy mód van rá, gólkirály is. Mivel a kupából kiestünk, arra legalább egy évet várnom kell, s nagy valószínűséggel a bajnoki aranyról is lecsúsztunk már…
Gólkirály még lehet. Bár az esélyeit csökkenti, hogy eddig még egyszer sem talált a kapuba.
Ez izgat a legkevésbé. Persze jó dolog gólt lőni, de ha más eredményes, annak ugyanúgy örülök. Nem az én érdekem az első, hanem a csapaté.
A csapaté, amely tizenharmadikként várja a tizedik fordulót.
Ne gondolja, hogy ez reális, a Paks ennél többre képes. Aki ismer, tudja, nem szeretek olyan együttesben futballozni, ahol nincsenek célok. Pakson vannak, ezt, bármennyire furán hangzik, éppen az edzőváltás bizonyítja.
Augusztusi kiállítása után úgy nyilatkozott, akkor szakadt el a cérna, amikor a lelátón helyet foglaló szüleit szidalmazta az egyik drukker. A Fehérvár elleni meccsre kilátogat a család?
Nem hiszem.
