A labda művésze
A világ csak jól járt: elveszített egy csapnivaló kapust, és nyert helyette egy csatárzsenit. Alessandro Del Pieróról van szó, akit bátyja, Stefano vett rá, hogy egyáltalán futballozzon. A kis Alessandro számított a mama kedvencének, kilenc évvel volt fiatalabb a bátyjánál és nővérénél is –, mert Beatrice nem vér szerinti testvére, a román lányt korábban örökbe fogadták a szülei. Szóval a mama, Bruna nem nézte jó szemmel, hogy legkisebb csemetéje focizik, hiszen könnyen megsérülhet, ezért csak azzal a feltétellel engedte játszani, hogy kapus lesz, a kapuban mégis kisebb a kockázat. Stefano azonban megenyhítette édesanyjuk szigorát, mert látta, Alessandro támadni, cselezni szeret, ráadásul tud is, és anyai jóváhagyással előreküldte csatárnak.
Ez volt az a pillanat, amikor elindult a világklasszis karrierje.
Első klubjában, a San Vendemianóban már ezen a poszton szerepelt, és tehetségére felfigyelt a Padova, amely igazolta. Bruna szíve majdnem megszakadt, mert tizenhárom éves szeme fénye nyolcvan kilométernyire került a szülői háztól, az északolasz Coneglianótól, ráadásul padovai szobáját tíz másik fiúval kellett megosztania. Egy évvel később vinni akarta a Milan és Juventus is, ám előbbi nem akart érte fizetni, utóbbi pedig meggondolta magát, és hagyta Del Pierót a Padovában. Később enélkül is megoldódott Alessandro lakásgondja, és amikor 1992. március 15-én, alig több mint tizenhét évesen bemutatkozott a felnőttek között – a Padova a másodosztályban szerepelt akkor –, már egyedül lakott bérelt otthonában.
Nem sokáig. A nevét egész Olaszország megismerte, annyira híressé vált kiismerhetetlen cseleiről. A nagyok közül az egyszer már visszatáncoló Juventus ébredt a leggyorsabban, és 1993 februárjában megkaparintotta a vetélytársak orra elől a fiatal csatárt azzal az engedménynyel, hogy a tavaszi szezonban még a Padovát erősítheti. Del Piero nyáron viszont Torinóba költözött, és első sikerét a klubház bárjában aratta: hosszú időre hódította meg az ott dolgozó pincérlány, Irene szívét… Az öltözőben nehezebb dolga volt, hiszen a Juvéban akkoriban olyan futballisták harcoltak a csatárposztért, mint Roberto Baggio, Gianluca Vialli és Fabrizio Ravanelli, így nem csoda, hogy eleinte csupán epizódszerepekhez jutott. Bár amikor első gólját megszerezte 1993. szeptember 12-én a Foggia ellen úgy, hogy egy perccel korábban állt be csereként, Giovanni Trapattoni, a csapat akkori edzője kijelentette: „Fényes karrier első lépéseinek lehettünk ma tanúi!”
A mester nem tévedett: Alessandro Del Piero kisebb-nagyobb buktatókon túljutva hamarosan a „zebrák” egyik legnagyobb sztárja, a közönség kedvence lett, és nem csupán a lelkes hölgy rajongók körében. A szurkolók a Pinturicchio becenevet ragasztották rá, mert olyan művészien bánik a labdával, amennyire a név eredeti gazdája, egy XV–XVI. századi reneszánsz festő kezelte az ecsetet. Labdarúgént szinte mindent elért, ami beleférhet egy pályafutásba, civilben előbb könyvelői végzettséget, majd szociológusdiplomát szerzett. Imád főzni, rendkívül hiú, képes akár egy órán keresztül öltözködni, frizurát „belőni”, szerelmese a jó autóknak és a kertészkedésnek. Bár harmincharmadik életévét tapossa, eszébe sem jut a visszavonulás gondolata. Sőt szeretne 2010-ben a világbajnokságon játszani, de előtte még jövőre feltétlenül Eb-t akar nyerni.
Az a cím még hiányzik gazdag gyűjteményéből.
