Vaszi visszavonulhat

A három olimpián nyolcadik tá volugró, Vaszi Tünde néhány hónapja még lelkendezett, hogy nyugodtan készülhet negyedik olimpiájára, s remélte, a kínai fővárosban is megállja a helyét. Most az is kérdés, fennmarad-e egyáltalán klubja, és lesz-e pályája.

„Még nem mondom ki a végső szót, hagyok magamnak egy kiskaput – mondta Vaszi. – Ha a télen látok lehetőséget arra, hogy megfelelően felkészüljek az olimpiára, és újra motivált leszek, akkor nekiveselkedem. Most azonban döntenem kell arról, hogy merre induljak tovább. Tudtam, hogy előbb-utóbb elérkezik ez a pillanat, hiszen 35 éves vagyok, de csak Peking után szerettem volna ezen gondolkozni. Hideg zuhanyként ért a hír klubom nehéz helyzetéről, különösen azért, mert ismét nagyon jó formában éreztem magam.”

Tatai edzőtáborozás közben tudta meg, hogy bizonytalanná vált a jövője, nem csoda, hogy elment a kedve az edzésektől. Bár továbbra is készült, azon kellett gondolkoznia, hogy júliustól mi lesz a munkája. Ilyen körülmények között érthető, hogy idei második versenyén, Belgrádban háromszor belépett, s ezek után úgy döntött, lemondja következő fellépéseit.

„Nem volt értelme annak, hogy így versenyezzek, jobbnak láttam, ha azzal foglalkozom, hogy mi lesz velem a jövőben. Szívesen dolgoznék továbbra is a sportban, akár edzőként, akár más munkakörben. Lett volna lehetőségem arra is, hogy átigazoljak, de ilyen állapotban ez nem volna tisztességes. Ez az év már mindenképpen elment, a világbajnokságról lemondtam.”

Pályafutása során Vaszi többször is abba akarta hagyni a versenyzést, de valami mindig viszszahúzta a pályára. Huszonkét éves koráig csak hobbiszinten atlétizált, csak 1994-ben gondolt arra, hogy életét felteszi a sportra. Két évvel később már ott volt az atlantai olimpián, ahol a 64 induló közül a nyolcadik helyen végzett. Több mint egy évtizeden át volt a magyar válogatott meghatározó embere, hiszen nemcsak távolugrásban, hanem a 4x100 méteres váltó tagjaként, sőt rúdugrásban is számítani lehetett rá.

„A budapesti Európa-bajnokság a legkedvesebb emlékem. Bár nem állhattam dobogóra, mint négy évvel később Münchenben, hazai közönség előtt versenyezve lettem negyedik. Az edmontoni világbajnokságra is szívesen emlékszem, hiszen 686 centiméteres országos csúcsot értem el. A 2002es párizsi Grand Prix-döntőt sem hagyhatom ki, ott harmadik lettem. Meg az olimpiák… Sydneyben és Athénban senki sem várt tőlem különösebben jó eredményt, hiszen előzőleg sérült voltam, betegeskedtem, de a játékokon mindig összeszedtem magam.”

A Romániában született versenyzőnek arra is volt lehetősége, hogy a Világkupán Európát képviselje.

Eseményekben gazdag pályafutása kedves emlékeit felsorolni is hosszú lenne, egy valami bántja csak, hogy nem tudta megugrani azt, ami benne volt. A hétméteres álomhatárt nem sikerült elérnie, pedig keményen dolgozott érte.

„Talán ezért is húztam az időt, maradtam ennyire sokáig a pályán, hogy a hét méter meglegyen, de a körülmények egyre rosszabbak lettek, én pedig öregedtem. Pályafutásom elején nem tartottam magam tehetségesnek, számomra természetesek voltak azok az eredmények, amiket elértem, nem éreztem különlegesnek. Most már tudom, hogy tehetséges voltam, de ez önmagában nem elég. Egy versenyen lehet valaki kirobbanó formában, ha mentálisan nem készült fel, nem győzhet. Csak az lehet sikeres, aki elhiszi magáról, hogy nyerhet. Ez nagyon fontos tapasztalat, többek között ezt a tudást szeretném továbbadni a fiatalabbaknak.”