A győzelemnek élt

Gilles Villeneuve neve nem szerepel a világbajnokok listáján, mégis úgy gondolnak viszsza rá egykori versenyzőtársai és azok, akik láthatták őt, mint a Formula–1 történetének egyik legnagyobb pilótájára. Ha ott állt a rajtrácson, garantált volt az izgalom, hiszen mindig csak egyvalami számított neki: a győzelem. Mindenre képes volt érte.

Látványos stílusa önmagában is lenyűgözte a szemlélőket, ráadásul ha lehetősége volt az előzésre, nem teketóriázott. Pályafutása során hat futamgyőzelmet aratott, de végig borotvaélen táncolt, csaknem kétszer ennyi versenyt adott fel baleset miatt. Villeneuve azon kevesek egyike volt, akiknek nem a világbajnoki cím volt a fő céljuk, hanem a futamokon aratott diadalok.

„Hogy a pokolban tudnak úgy versenyautót vezetni, hogy nem a győzelemre gondolnak, hanem azt számolgatják: harmadik hellyel is elég pontot szereznek, és jó lesz nekik az összetett szempontjából? Ezek az emberek nem autóversenyzők, hanem könyvelők” – mondta egyszer. Első F1-es versenyét 1977 nyarán a McLaren-istállóban teljesítette, utána viszont élete végéig, 1982 májusáig a Ferrarit szolgálta. Enzo Ferrari imáda őt, őszinteségét, vele született tehetségét, amellyel mindenkit lenyűgözött. Fiaként bánt az autón kívül közvetlen és szerény kanadaival, akinek halála után Villeneuve utcára keresztelte a fioranói tesztpálya felé vezető utat, az egyetlen házra, amely ott áll, és amelyben élt, a 27-es számot helyeztette – ez volt a száma annak a Ferrarinak, amellyel Villeneuve halálos balesetet szenvedett.

Kisgyerekként Gilles apja ölében ült az autóban, ő is fogta a kormányt, és az úton folyton azt kérte az öregtől, előzzék meg az előttük haladót. Kanadában később hómobilversenyeken indult, ezekkel a járművekkel tanulta meg, hogyan kell a legfinomabb manővereket elvégezni. Imádott is esőben, csúszós pályán vezetni, voltak edzések, amelyeken ellenfelei azért mentek be a boxba, hogy figyelhessék lenyűgöző stílusát. Száraz pályán is gyakorta csúsztatta a Ferrarit, 1981-ben úgy nyert Monacóban, hogy szinte minden kanyart „ralis˝ stílusban vett be.

„Amióta versenyzem, ezt kell tennem, csak így tudok elég gyorsan menni – mondta Gilles Villeneuve. – Képtelen vagyok úgy vezetni, hogy nem élvezem. Olykor a tizedik helyért is kiváló csatákat lehet vívni egy rossz autóval, annak is megvannak a szépségei. Sajnos a Formula–1-ben sokan nem így gondolkodnak, de ők nem is versenyzők, csupán versenyautót vezetnek. Fel sem foghatom, hogy van képük ezért pénzt kérni.”

Három héttel később Jamában hibátlan teljesítménnyel nyert. A hetedik helyről rajtolva a 80 körből az utolsó 67-ben vezetett, egész sor gyűlt össze mögötte, az ötödik Elio de Angelis 1.2 másodperccel utána ért célba. Miközben a szakemberek többsége az F1 történetének egyik legjobb autóvezetéséről beszélt, a harmadik John Watson amiatt dühöngött, hogy a csigalassú Ferrari mindenkit feltartott.

„Egyetértek vele, ez nekem is csalódást okozott – mondta

Gilles Villeneuve, aki egy hatalmas vörös Cadillachez hasonlította autóját. – Nem értem, mit csináltak a rajt óta, hogyan engedtek maguk elé, és miért nem próbáltak megelőzni.”

Villeneuve maga is járt úgy, hogy tudott volna előzni, de nem tette meg, mert ferraris csapattársa, Jody Scheckter haladt előtte. A Scuderiánál évtizedes hagyomány, hogy az egyik pilótát kiemelten kezelik, és 1979-ben a dél-afrikai élvezte a támogatást. Monzában a rajttól a célig közvetlenül Scheckter mögött haladt.

„A szavamat adtam, ezért nem előztem meg. Csak bámultam a motorját, és azért imádkoztam, hogy tönkremenjen. Nem ment tönkre, de most, hogy Jody világbajnok lett, végre versenyezhetünk egymással” – mondta Gilles Villeneuve, és az utolsó két versenyen nagyon megverte Schecktert.

1982-ben Villeneuve volt a Ferrari vezére, akkori csapattársának, Didier Pironinak ugyanúgy kellett volna támogatnia, ahogy ő tette Scheckterrel, vagy ahogy Eddie Irvine-tól, Rubens Barrichellótól és Felipe Massától láthattuk Michael Schumacher esetében. Ám Imolában Pironi megszegte a csapatutasításokat, és elvette a győzelmet a mit sem sejtő Villeneuve-től. A kanadai soha többé nem szólt a franciához. A következő futam időmérő edzésének hajrájában, május 8-án összeütközött Jochen Mass-szal, és nem élte túl a balesetet.

A 32 éves korában bekövetkezett tragédiája versenyzői hitvallásának következménye volt: mindent képes volt kockára tenni a pole pozícióért és a győzelemért.