Egy gól a semmiből…

Rövid csendélet a mérkőzés előtt az öltözőfolyosóról: az egyik oldalon Lengyel Ferenc a falat támasztva beszélget, a másikon pedig az olaszosan elegáns Dario Bonetti fel-alá járkál, hol bekukkant a készülődő játékosokhoz, hol pedig kiballag a pálya szélére. Mindkét trénerről csak úgy sugárzott a feszültség a szombati mérkőzés előtt, és ezen ugye nem is volt mit csodálkozni, hiszen a Paksnak és a Sopronnak is égetően szüksége volt a győzelemre.

Bő húsz perccel később az edzői csendélet már egészen másként festett: Lengyel Ferenc szokásához híven a kispad mellett álldogált, Dario Bonetti pedig ugyan helyet foglalt a számára fenntartott széken, sokáig azonban ő sem maradt ülve. A Paks kezdőcsapatából ezúttal kimaradt Belényesi Miklós, így az egy szem támadó az egyébként középpályás Kiss Tamás volt. A paksi csatárgondok azonban hamarosan enyhülhetnek, a lelátón ugyanis ott ült a nemrégiben Székesfehérvárról elküldött Horváth Ferenc, aki állítólag már mindenben megegyezett a paksi vezetőkkel, s amint korábbi klubjánál kimondják a szerződésszegést, csatlakozik Lengyel Ferenc együtteséhez.

A találkozót a Sopron kezdte jobban, Dario Bonetti együttese bátran támadásba lendült. A csatárok jól mozogtak be az üres területekre, a középpályáról a támadásokhoz felérő Horváth András pedig gondolkodás nélkül elvállalta a távoli lövéseket – igaz, talán jobban tette volna, ha visszafogja magát, mert a legpontosabb próbálkozása után is nagyjából 15 méterre húzott el a kapu fölött a labda.

A vendégek taktikája mindamellett meglehetősen egysíkú volt: a felívelt labdát a jobb oldalon rendre egyedül maradó Sira István fejelgette középre a támadóknak. A két csapat teljesítményét figyelve bizony nem úgy tűnt, mintha a kiesés elkerüléséért játszott volna fontos meccset a Paks és a Sopron: a futballisták lagymatagul kocogtak, a paksiak sorra megmosolyogtató hibákat vétettek, a szurkolók pedig nem győzték szidni a játékosokat. A Paksnak pedig lett volna miért küzdenie, a klub vezetői a héten ugyanis elbeszélgettek a futballistákkal, felvázolva azt a lehetőséget is, hogy ha a csapat kiesik az élvonalból, könnyen előfordulhat, hogy a másodosztályt már nem vállalja az egyesület.

A második félidőből eltelt húsz perc, amikor az egyik paksi szurkoló kétségbeesetten üvöltött fel: „Miért nem támadunk?”

A kérdés jó volt, a Paks valóban csak ritkán jutott el az ellenfél kapujáig, pedig a kieséstől fenyegetve talán elvárható lett volna, hogy a futballisták legalább megszakadjanak a pályán. Nem várta senki, hogy látványos mérkőzésen a csapatok egyérintős futballt játszva szebbnél szebb támadásokat vezetnek majd, ám azt igen, hogy a játékosok küzdenek-hajtanak, keményen ütköznek egymással – de nem. A játék semmit sem változott a második félidőre, a labda ide-oda pattogott, néha valaki kapura lőtte, akció azonban nem volt. A találkozó vége előtt Buzás Attila aztán váratlanul átemelte a labdát Takács Tamáson, eldöntve ezzel a három pont sorsát.

A végén örülhettek tehát a paksiak, hiszen nagyon fontos három pontot szereztek, Dario Bonetti pedig idegesen csaphatott a levegőbe, a Sopron egyre nehezebb helyzetbe hozza saját magát. A két csapat szombati teljesítményét figyelve azonban kijelenthető, ha minden mérkőzésen így játszanának, egyikőjük sem érdemelné meg, hogy az élvonalban futballozzanak...