Tucatcsapat

Amikor 2002 augusztusában a forró estén Koplárovics Béla lapos lövése után a labda a Manchester kapujába vágódott, Zalaegerszegre pillanatok alatt ráragasztották a futballfőváros jelzőt.

Volt ebben némi túlzás, de a David Beckhammel, Ruud van Nistelrooyjal felálló United legyőzése, a csaknem harmincezer boldog magyar szurkoló öröme valóban életre szóló élmény volt. Azóta sok minden történt a zalai csapatnál, ám ami a lényeg: ez a bajnoki évad újra reménykedéssel töltötte el a klub lelkes szurkolóit, hiszen a rajt előtt, mi több, az őszi idény során már bajnoki címről, újabb nemzetközi sikerekről álmodoztak.

Ehelyett most szép sorban rúgnak ki mindenkit.
Előbb a két Sebőköt, Vilmost és Józsefet küldték el, majd a Diósgyőr elleni kupakiesés után Simon Antalt, aki igyekezett csendben, szerényen, a futball iránti rajongással dolgozni, és irányításával még most is dobogóra esélyes a csapat. Simon Antal nem az a szentségelő, vizesflakont földhöz vágó, az ellenfelet vagy a bírót szapuló edző, valamiért mégsem szerették a játékosok.

Óvatosan veti papírra az emberfia a játékosuralom kifejezést, ám tény, Simon Antal megbukott – mert megbuktatták. Ugyanúgy nem kellett, mint a bajnoki címet nyerő Bozsik Péter, később Gellei Imre, Mihalecz István, Dajka László, Szentes Lázár. Öt év alatt nem rossz termés. Még az is lehet, hogy nem elsősorban szakmai okok miatt szerepelt gyengébben a ZTE. Nem tisztünk felmenteni egyetlen rossz taktikát kidolgozó, gyenge pedagógusként tevékenykedő trénert sem, Simon Antalnak ugyanúgy megvan a felelőssége a kudarcokban, mint játékosainak, csakhogy tervszerű, saját nevelésű fiatalokra alapozó csapatépítésről aligha beszélhetünk.

Így válhat egy United-verő gárdából tucatcsapat, ahol nem a gólok, hanem ügyek jelentik a fő témát...

• Sinkovics Gábor