Harctér

Egy istened, de több barátod legyen.

David Navarro is így lehet ezzel, bizonyára van néhány korábbi osztálytársa, akikkel felhörpintett már néhány palack sangríát a Goya alkotásaival díszített katedrális környékén. Mindazonáltal a Valencia védője, aki csapata keddi Bajnokok Ligája-meccsén csupán a kispadon kapott helyet, aligha lelt most új barátokra.

Talán még az övéi is megvetéssel beszélnek róla, hiszen aki hátulról, lesből üt, az nem nemes lelkű ember – nem is beszélve a szégyenteljes orvtámadás végén bemutatott menekülésről. Ne szépítsük, David Navarro úgy futott a joggal feldühödött Inter játékosok elől, mintha legalábbis nyolc felszarvazott férj kergetné.

De ennek a történetnek a lényege most nem David Navarro vagy az általa orrba vágott Nicolas Burdisso.

Sokkal inkább az elburjánzó erőszak, a fékevesztett indulat, a minden áronvaló győzni akarás, a pénz, a siker utáni hajsza, és a fair play-szellem elvesztése. Láthattuk a pokoli izgalmakat tartogató Arsenal–Chelsea angol Ligakupa-döntő végjátékát, s most végignézhettük a Valencia–Inter BL-nyolcaddöntő-visszavágó utórezgéseit.

Igaza van Nyilasi Tibornak, a Fradi legendája a Sport televízió szakkommentátoraként azt mondta, hogy a játékosok egyre nagyobb gázsiért és tétért futballoznak, már-már kibírhatatlan nyomás alatt és elvárások mellett.

Ne szépítsük, az indulatok már nemcsak a lelátón, a füstfelhő mögül támadó ultrák között erősödnek, hanem a pályán, sőt a díszpáholyban is.

Mondhatni, nem új keletű veszély ez, hiszen mi, magyarok pontosan emlékszünk az 1954-es vb-n játszott Magyarország–Brazília meccsre, a hírhedt 1966-os Anglia–Argentína összecsapásra, Eric Cantona Bruce Lee-szerű rúgására.

Ám David Navarro kedd este új távlatokat nyitott. Cserejátékosként, kipihenten, mackónadrágban csapott le a fáradt, elkeseredett ellenfélre. Alakításával kivívta a futballtársadalom ellenszenvét, s talán elgondolkodásra késztette a labdarúgásvezérkarát.

Előbb-utóbb elveszik a játék örömét.