Hat magyar egység a célban

Dakar, vasárnap reggel 8 óra. Az autók és a buszok egymás mögött araszolnak, hatalmas a dugó. Aki él és mozog a városban, mind a Rózsaszín-tó partjára igyekszik. Az út szélén árusok kínálják a portékáikat – néhány nap után az embernek az az érzése, hogy itt minden eladó –, a csatornán átívelő keskeny hídon többtucatnyi kecskét próbál meg valaki áthajtani. Ünnep lesz nemsokára, ezért a sok kecske, a hagyománynak megfelelően minden családban le kell vágni egyet.
Félórás ácsorgás után tisztul az út. A forgalom kezd elviselhetőbbé válni, lassan megpillantjuk a nádból készült kunyhókat. Ez a rendezők idei utolsó gesztusa a mezőnyhöz, felépítettek egy ugyanolyan tábort, mint ahol minden egyes napon megpihentek a résztvevők, az ebédet ugyanazokon a műanyag tálcákon ugyanazok szolgálják fel, akik két és fél hétig mindennap.

A versenyzőknek jólesik kicsit leülni. Túl vannak az utolsó szakaszon, átgurultak a Rózsaszín-tó partján felállított céldobogón, most már fellélegezhetnek, most már ünnepelhetnek, most már megoszthatják a sikert a többiekkel.
Palik Lászlónak és Darázsi Gábornak fülig ér a szája, mindketten maradéktalanul elégedettek. Ez volt az első olyan Dakarjuk, amelyre azt mondják, ilyennek képzelték.

„Igazi csapatmunka volt, a siker nem kettőnké, hanem azé a nyolc emberé is, aki a verseny során ezért dolgozott. Szeretem ezeket az embereket – mondta Palik, aki az egész verseny során fegyelmezett és kemény volt, most azonban elérzékenyült. – A nyílt sisakos küzdelmet jobban élveztem, mint a spórolást, de arra is szükség volt ahhoz, hogy itt legyünk.”

Paliknak tavaly eléggé rövidre sikerült a versenye – Spanyolországból volt kénytelen visszafordulni motorhiba miatt, az idei viadal azonban kárpótolhatja az akkori csalódásért. Érdekes megfigyelni a páros fejlődését: az első befejezett versenyükön (2003) még kétszer annyi idő alatt teljesítették a távot, mint az éllovasok, két évvel később 50 százalékkal autóztak többet, mint a győztes, az idén pedig 25-26 százalékkal.
A kérdésre, hogy melyik volt az idei Dakar legemlékezetesebb pillanata, Palik így felel: „Az, amikor felgurultunk a céldobogóra!” A holtfáradt mezőny valamennyi tagja így gondolta…

Szalay Balázs és Bunkoczi László sem volt kivétel ez alól. A pilótának ez volt a kilencedik Dakarja, az ötödik, amelyet befejezett – ezzel csúcstartó a magyar mezőnyben. Sikernek könyvelte el az idei Dakart, meg is volt rá minden oka, hiszen csapatának összes tagja célba ért: a Darázsi Zsolt vezette kamionos trió a legjobb magyarként, Kátai Péter pedig a valaha volt legjobb magyar motoros eredményt produkálva.

„A záró nap élményautózás volt, mindig öröm ideérni a Rózsaszín-tó partjára. Az itteni fieszta afféle jutalom az elvégzett munka után – mondta Szalay. – Voltak nehéz pillanatai a versenynek, de minden jó, ha jó a vége… Külön öröm, hogy a vadonatúj Opel Antaránk jól bírta a sivatagi erőpróbát.”
Szalayéknak egyébként még az utolsó napra is jutott egy kis izgalom: a 33. helyről a 35.-re csúsztak vissza az összetettben, mert a Tambakunda–Dakar szakaszon büntetést kaptak gyorshajtás miatt. A műholdas navigációs rendszerük szerint viszont nem mentek gyorsan, úgyhogy fellebbeztek. A döntés lapzártánk után született meg.

Kátai Péternek másféle kalandjai voltak. A rajt előtt a tengert bámulták az egyik társával, és egy nagyobb hullám elvitte a motorosszemüvegét. Kölcsön kellett kérnie egyet, hogy normálisan teljesíthesse a záró szakaszt. Az összetettben azonban így is megtartotta 20. helyét.

A kamionosok közül Darázsi Zsolt statisztikája négyből négy, ráadásul általában ő volt a legjobb magyar – most is. Ezúttal Szalai Norbert és Laklóth Aladár volt a társa a 7915 kilométeren át tartó száguldásban. A Szobi Balázs vezette egység is százszázalékos: kétszer indult, kétszer ért célba, teljesítette az eredeti tervet – a legjobb húsz között végzett a tíztonnás szörnyeteggel. Szaller Zoltán számára nagyon új volt a versenygép, a Dakar előtt alig tudta kipróbálni, úgyhogy ez a viadal az összeszokás jegyében telt el. A végére azért barátságot kötöttek – ő és a MAN. ---- Valami volt a levegőben 1965. augusztus hatodikán… Nem lehet véletlen ugyanis, hogy ugyanabban az évben, hónapban és napon két olyan hihetetlenül tehetséges autóversenyző látta meg a napvilágot, mint Stéphane Peterhansel és Luc Alphand.

Mindketten Dakar-győztesek, mindketten a Mitsubishi színeiben versenyeznek, az idei sivatagi show-n övék az első két hely az autós mezőnyben. Akit hidegen hagy az asztrológia, az is észreveszi, hogy ők ketten vérbeli oroszlánok – igazi ragadozóként küzdenek, élnek és versenyeznek.
Érdekes és felemelő, hogy igen jóban vannak egymással. A Mitsubishi ugyanis nagyon odafigyel arra, hogy a csapaton belül jó legyen a hangulat, a versenyzőik rendre együtt készülnek, együtt edzenek az idény legfontosabb versenye, a Dakar előtt.
Csapatsportnak tartják az autózást. ---- – Tavaly újoncként hatalmasat esett, az idén a valaha volt legjobb magyar motoros eredményt érte el. Mit csinált másként?
– Egyáltalán nem voltam agresszív, nem akartam minden szelektív szakaszon a legjobb lenni – mondta Kátai Péter. – Egy éve nem hittem azoknak, akik azt mondták, ez a verseny rettenetesen hosszú, nem szabad kockáztatni, inkább vissza kell fogni magunkat. A saját káromon tapasztaltam, hogy igazuk volt. Az idén már ennek megfelelően motoroztam, inkább mentem húsz percet valakinek a porában, de megvártam, amíg kockázat nélkül meg tudtam előzni.

– Elégedett a huszadik helyezéssel?
– Ahhoz képest, hogy nem vagyok profi, szerintem ez rendkívül jó eredmény. Körülbelül itt van a helyem a mezőnyben, az első tizenöt között nálam sokkal jobb motorosok vannak. Ők nem nézik a gödröket, nem fékeznek a porban, mindent egy lapra tesznek fel, mert nyerni akarnak. Talán én is tudtam volna még egy helyet javítani vasárnap, de ahhoz túl sokat kellett volna kockáztatni.

– Mi a legnagyobb tanulsága az idei Dakar-ralinak?
– Hogy ilyen nagy motorral nem szabad még egyszer idejönni. Ezt a kétszázhúsz kilós gépet az én hetvenkét kilómmal nagyon nehéz megtartani: kisebb, épített endurógéppel – mondjuk egy 525-ös KTM-mel – többre mentem volna. De majd legközelebb. Most csak élvezni szeretném, hogy itt vagyok.

Kátai Péter a Dakar-rali, 20. helyezett motorosa