Egy gólpassz a boldogság

Mármint a focicsuka. S anélkül bajos focizni. Nem azt mondom, lehet, állítólag maga David Beckham is mezítláb tökéletesítette szabadrúgásait, csak éppenséggel nem tanácsos. Különösen parkettán nem. Márpedig most parkettán lesz játék, a Napsugár SC heti edzése kezdődik hamarosan. A csapat gyülekezik, tagjai a sportszerelés mellé ezúttal édes és sós süteményt is pakoltak, tudniillik „lefújás után” karácsonyoznak.
Csak az a csuka hiányzik László atyának.

László atyáról azt kell tudni, hogy a „rendes” neve dr. Lipp László, de aki ismeri, László atyának szólítja; hogy 58 esztendős; hogy 1971-ben szentelték pappá; hogy Gazdagrét plébánosaként elsősorban neki köszönhető a gyakorlatilag a semmiből felhúzott Szent Angyalok temploma; hogy lelkésze a Szent Imre Kórháznak is; hogy saját honlapja van, továbbá blogot vezet; hogy a pályán és azon kívül is szervezője a papokat is tömörítő Napsugár SC-nek; hogy a Ferencváros megmentéséért nem csupán imádkozik; hogy…

Úgy teljes a hét, ha meccsel zárul

De haladjunk sorjában. Kezdjük azzal, hogy mióta is futballozik az atya.
„Erre nem emlékszem pontosan – feleli némi töprengés után. – Esztergomi kispapként már biztosan játszottam, ugyanis a normális fiúk szeretnek focizni, és oda csak normális fiúkat vettek fel. Igazolt versenyző sosem voltam, ám a futball iránti rajongásom a mai napig a régi. Hétfőn egyetemistákkal, szerdán papokkal kergetjük a labdát, és ha igazán jó a hetem, akkor a hét végén van egy mérkőzés is. Általában elöl játszom, visszateszem a labdát, osztogatok. Szeretek fejelni, azon belül is csúsztatni. Számomra nincs annál nagyobb élmény, mint amikor az általam továbbcsúsztatott labdával lő valaki gólt. Bizony, a gólpassz az egyik legszebb dolog a labdarúgásban.”

Éppen itt tartunk, amikor az atya hordozható telefonja hármat berreg: üzenete érkezett. A jelzőhang Formula–1-es autók száguldását idézi, érdeklődöm is: a rohanó világra utal ezzel?

„Rohanó világ? Ez csak maszlag. Az élet csodálatos lüktetés, amiben a mozgások mellett helye van a várakozásnak. Ez most, advent idején amúgy is aktuális. A ma világa is ezernyi csodával van tele, csak okosan kell élnünk vele. Vallom, hogy a mobil, a laptop, az internet megkönnyíti az életem, sőt hihetetlen segítséget nyújt nekem. Az üzenet hangja pedig azért versenyautós, mert egyszerűen tetszett” – árulja el, és már fogadja is a következő hívást. Dragóner Attila keresi – de erről, azaz róla később.

Egyenes kérdés következik: az atya fradista? Egyenes a válasz is:
„Az vagyok. Az egész család az. A Ferencvárossal szomszédos kerületben, a nyolcadikban nőttem fel. Habár az utóbbi tíz-egynéhány évben a lelátói hangulat miatt nem jártam meccsre – egészen nyárig. Augusztus hetedikén viszont, amikor tudomásomra jutott, hogy a klub lehetetlen helyzetbe került, megkérdeztem kedves ismerősömet, Gellei Imrét, tudok-e segíteni. Arra kért, menjek be az öltözőbe, beszéljek a játékosokkal. Amikor bementem, egyfelől várakozással teli, másfelől fásult arcokkal szembesültem, amin nem is csodálkoztam, hiszen a srácok néhány nappal azelőtt tudták meg, hogy az NB II-be száműzték őket. Azóta egyre növekvő szimpátia és kölcsönös tisztelet jellemzi a viszonyunkat, én nagyon becsülöm őket, hogy ilyen mostoha körülmények között is vállalják a Fradiban való szereplést.

Örömmel teszem hozzá, a csapat egyfajta lelki megújuláson ment át az elmúlt hónapokban, talán azért is, mert a futballisták, valamint a szakmai stáb tagjai egytől egyig aláírták azt a hat plusz egy pontból álló nyilatkozatot, amellyel az erő, erkölcs, egyetértés szellemiségéhez kívánunk visszatérni. Az alapelvek mindegyikét a Szentírásból vett idézetek kísérik, és ezek nyitják meg azt az utat, amelyen lelki többletre, ha úgy tetszik, plusz erőforrásra lelhetünk. Ha pedig egy játékos teljesebb ember, akkor ez kihat a teljesítményére és a társaira is. Nem is beszélve a lelátóról. Viselkedésükkel a futballisták a nézőket jó irányba is befolyásolhatják. Az első pont, a »Mindent bele!« biztatásában az edzésen történő teljes odaadásról beszélünk, aminek révén önbizalmam lesz, uralom a testem, a labdát, így eljutok a társakhoz. Ennek bibliai nyitányát éppen a Teremtő hirdeti meg, amikor arra biztat, hogy hajtsuk uralmunk alá a Földet. Vagy szabadjon a második pontra utalnom, amely a sportszerűségről szól: »Amit magadnak nem kívánsz, másnak se tedd!« Vagy említhetném a harmadik, a »Sohasem adom fel« – elvet, amelynek lényege, hogy mindig van tovább. A lélek hallatlan energiákat tud mozgósítani, ha megfelelő harmóniában van testtel és szellemmel. Ha a társam holtpontra kerül, mellé állok, és ha segítem, magam is erősebb leszek. A Biblia ezt így írja le: »Aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen engem.« A Ferencváros mostani helyzetében különösen fontos ez az elv. Sohasem szabad feladni, soha…”

Feszület az öltözőben

Az atya vesz még egy mély levegőt, és azzal folytatja mondandóját, hogy ő ismeri a megoldást.
„Az FTC-t nem szabadna kicsinyes politikai és gazdasági játszmák tárgyává tenni. A nemzeti értéket képviselő sportklubokat a hatalomnak sokkal inkább támogatnia kellene abban, hogy eljussanak az önállóságig. A Ferencváros esetében ezt úgy látom, hogy nem »halat«, hanem »hálót« kell adni. Az államnak erkölcsi felelőssége segíteni. A nulláról kellene újra elindítani a klubot, úgy, hogy tíz év moratóriummal lehetne átvállalni az adósságot, természetesen az egyetlen igazi bevételi forrással, a klub reklámtevékenységét fémjelző üzletággal együtt. Akkor három év alatt az egyesület önellátóvá tudna válni, tíz év alatt pedig az államnak kamatostul vissza tudná fizetni a kölcsönt. Erre a jelenlegi első csapattal garanciát is vállalnék. Tudomásul kell venni: a Fradi nemzeti kincs, és az ország lesz gazdagabb vagy éppen szegényebb azzal, ha életre kel vagy, ne adj Isten, elbukik. Amúgy a magyar labdarúgás is válaszút elé érkezett: a koporsóját vagy odateszik Puskás Ferencé mellé, vagy végre eljön a feltámadás. Mert eljöhet, csak arra a bizonyos lelki megújulásra mindenkinek szüksége van.”

Úgy fest, több futballistára is hatottak már az intelmei. Jó példa erre a két Attila, Tököli és Dragóner esete. Az atya büszkélkedik is vele:
„Tökölit a gyirmóti kupamérkőzésen állították ki, teljesen igazságtalanul, ismerjük őt, régebben leharapta volna a bíró fejét, most azonban sarkon fordult, és szó nélkül lesétált a pályáról. Egy másik találkozón Dragóner kapott sárgát, mire összecsapta a bokájáta játékvezető előtt, meghajolt, és már ment is a dolgára. Utóbb gratuláltam neki a viselkedéséhez. Egyébként Dragóner volt az, aki azt kérte tőlem, hogy az öltözőbe vigyek be egy feszületet. Nem kellett kétszer mondania, legközelebb kalapácscsal, szöggel és kereszttel felszerelkezve jelentem meg az Üllői úton.”

A védő most viszonozza a segítséget. Ifjabb Albert Flórián társaságában toppan be még az edzés előtt: az atya tudott a látogatásról, az nem meglepetés, ellenben ami a vendégeknél van, már igen. A méretes kartondobozból zöld-fehér üveggömb kerül elő, rajta a felirat: Köszönettel, alatta az aláírás: a Fradi-család. És még egy vésés, a keresztelő emlékére: Dragóner Áron Mátyás, illetve Albert Axel Flórián fejére is Gazdagrét plébánosa hintett szenteltvizet ez év december harmadikán.

„Álomszép, ilyet még nem is láttam. Akad néhány ereklyém, de ez máris kedvenccé lépett elő” – forgatja később az ajándékot László atya. Ezen a ponton hozom szóba a karácsonyt. Faggatom is: mit jelent számára, mennyivel több neki, mint, mondjuk, nekem?

„A karácsony Jézus születésének örömünnepe, az ünnepek ünnepe – magyarázza. – Én nyilván másképp élem meg, mint te. Harmadéves teológus voltam, amikor december huszonnegyedikén este, sűrű hóesés közepette motorbiciklin kellett Esztergomból Dorogra szállítanom egy kazettás rádiót. Siettem, hogy még az éjféli mise előtt odaérjek, de amikor a vasúti sínen akartam átkelni, elestem. Felálltam, és miközben a rideg hidegben morgolódtam, a távolból megpillantottam a meleg otthonok világosságát. Messziről látszottak a lakások ablakaiból kiszűrődő karácsonyfák fényei, és én ott, egyedül értettem meg a betlehemi barlangistálló szeretetsugárzását, s azt: a karácsony nem arról szól, hogy ünnepeljek és jól érezzem magam, hanem arról, hogy adjak. Nem a magányt, hanem az Isten szeretetét éltem át, aki adni akar. Azóta minden karácsony a szolgálat jegyében telik nálam. Szenteste délutánján a Szent Imre Kórházba szoktunk szeretetcsomagokat vinni az ifjúsággal. Az egyik januári hittanórán azt kérdeztem: mi volt a legszebb karácsonyi élményük? Az egyik gyerek, aki velem tartott a kórházi szolgálatban, ezt az eseményt jelölte meg legnagyobb élményének. Azt hittem, csupán kedveskedni akar. Ám meggyőzött, amikor azt mondta: »Atya, annyira még sosem örültek nekem, mint a kórteremben! Boldog volt a lelkem. Nagyon boldog.«”

Minden nap, minden év ajándék

A „menetrend” ezúttal is hasonlóan feszes, mint az elmúlt években, az idei karácsony mégis másként múlik el. László atyának ez lesz az első az édesapja nélkül.
„Drága édesapám földi pályája kilencvennégy esztendősen és nyolc hónaposan ért véget nemrég, de én nem a gyászt érzem, sokkal inkább a hálát, hogy velem, velünk volt. És boldog vagyok, hogy én is vele lehettem, fel tudtam készíteni a halálra, el tudtam kísérni egészen a kapuig” – beszél szívszorítóan a pap, aki eltemette már Dalnoki
Jenőt és Simon Tibort is, s most édesapja búcsúztatása vár rá.

Időközben utánahozzák a csukát. Már a cipőjét fűzi, amikor szóba kerül, hogy pilóta is. AN-2-es géppel rugaszkodik el időnként a földtől, nagyon szeret repülni, de ha kell, autóbuszt is szívesen vezet. Amúgy mindent szeret csinálni, látszik is rajta. Csak megkérdezem: közel a hatvanhoz hogy bírja ezt a tempót? A recept, legalábbis László atya szerint, egyszerű. Édesapját idézi: „Fiam, csak egy pillanat volt az élet.” Tehát, mondja már ő, úgy kell felfogni, hogy minden nap, minden év ajándék, mi több, az egész élet az. Isten ajándéka, hát becsüljük meg.
Elköszönünk egymástól, átölel, „Áldjon meg az Isten” – teszi hozzá, majd az oldalvonalhoz sétál, és játékra jelentkezik. Percek múltán gólpasszt ad, mosolyogva kocog vissza saját térfelére.
Az élet tényleg szép.