Az utolsó nekifutás

– Miért éppen most nyilatkozta, hogy az olimpia után abbahagyja? Netán a szerbek ellen elveszített Eb-döntő miatt?
– Szó sincs róla, hogy most határoztam volna így – mondta Kemény Dénes. – Amikor 2004 decemberében úgy döntöttem, hogy elfogadom a szövetség ajánlatát, egyértelműen fogalmaztam: a szerződés az én részemről Pekingig szól. Mert szeretném, ha a válogatott megnyerné a harmadik aranyat, és számomra egyáltalán nem mindegy, hogy velem nyeri meg, vagy sem.

– Tehát valójában már két éve lemondott?
– Igen, csak erre most egy rádióriporter rákérdezett, és én megerősítettem neki.

– Furcsa lesz: Kemény Dénes, aki nem a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya...
– Majd megszokom. Pedig éppen az imént vásároltam, odajött hozzám egy úr, és csak anynyit mondott: ne hagyja abba. Aztán szó nélkül elment. Úgyhogy nem könnyű a döntés, de Peking után elköszönök. Tizenkét év elég lesz, majd elmegyek külföldre dolgozni, vagy esetleg beállok állatorvosnak. Még nem tudom.

– Tizenkét év, ebből tízen már túl van. Ugye nem 2004 végén fordult meg először a fejében, hogy lemond?
– Legalább ezerszer akartam befejezni. Szinte minden világversenyen. Amikor megkértem valamelyik játékost, hogy hozzon már fel nekem ebéd gyanánt két joghurtot, mert nekem harminchetedszer is meg kell néznem az aktuális ellenfél videóját. Ez az örökös stressz bizony néha kikészített.

– Mégis egy évtizede bírja.
– Inkább csak hat éve. Mert érdekes, Sydneyig ez nem volt meg bennem, azóta viszont rendszeresen előjön. Évről évre újjászületek. Az volt a nagy szó, hogy 2004-ben elvállaltam ezt az újabb ciklust, na de úgy fest, van még bennem erő...

– Ezt érzik a játékosai is? Mindig jól kijött a csapattal?
– Ha voltak konfliktusok, akkor megoldást kerestünk, nem pedig felelőst. A magyar válogatottnak az az érdeke, hogy ne legyenek torzsalkodások: Kósz Zoltán, Benedek Tibor és a kezdeti időszak nehézségei után már Kásás Tamás is olyan csapatkapitány, akire mindig lehet számítani. Akivel négyszemközt mindent meg lehet beszélni: ők tudják, hogy átérzem a játékosok problémáit, gondjait, én pedig tudom, segítenek abban, nehogy szét kelljen csapnom közöttük.

– Ugyanaz az érzés manapság a padon ülni, mint, mondjuk, 1997-ben volt?
– Más lett a játék. Kétszer pólóztunk nagyon szépen: 2000-ben Sydneyben és most, Belgrádban. Eleinte a játékvezetői felfogás kedvezett a látványos vízilabdának, de a sydneyi olimpia után sokkal csúnyábbá vált a sportág. Persze Athénban is játszottunk jól, de a színvonal mégsem mérhető a korábbiakhoz. Viszont az új szabályok bevezetése megint nekünk kedvez, és ez már az Európa-bajnokságon is kamatozott.

– Jól játszottunk, de nem nyertünk. Mint ahogy a legutóbbi négy világversenyen sem sikerült. És mindig a szerbektől kapunk ki...
– Nehogy azt állítsa, hogy szerbfóbiában szenvedünk! Ezek szerint korábban volt már spanyol- vagy olaszfóbiánk is. Ha megnézzük az elmúlt évtizedet, szerintem valamennyi válogatott ellen pozitív a mérlegünk. A szerbek ellen valóban kikaptunk a négy döntőben, és abból kettőben kifejezetten rosszul játszottunk. Az egyik a tavalyi világbajnokság, a másik pedig az idei, budapesti Világkupa. A Világkupára sajnos nem megfelelően készültünk fel, a játékosok éppen beestek a nyaralásból, és aznap bárkivel játszunk, kikapunk. Viszont sokkal fontosabb, hogy az olimpián mi álltunk fel a padlóról. Az a biztos vezetésből elveszített athéni meccs óriási kudarc volt a szerbek számára, és mit léptek? Érintetlenül hagyták az egész csapatot. Ha ők nyerik meg az olimpiát, nekem még jobban fiatalítanom kellett volna. Illetve nekem már nem, hiszen nem én lennék a kapitány...

– Jobb a szerb csapat, mint a magyar?
– Ezt így nem merném kijelenteni. Amikor végigvertünk mindenkit, akkor is csak annyit jegyeztem meg: a magyar válogatott a világ egyik legjobb csapata. Nos, a szerb is az.

– Engem meglepett, hogy az aranyakhoz szokott ország ezt a sorozatban elbukott négy döntőt milyen jóindulatúan fogadta. Akkora már a magyar póló presztízse, hogy nem lehet megingatni a szurkolók hitét?
– Úgy tűnik, igen. És én az emberek szeretetére vagyok a legbüszkébb. Amikor a benzinkutas egy tankolás alatt hosszú szakmai elemzésbe kezd, nekem meg tátva marad a szám, és azon veszem magam észre, hogy elmélyedünk a taktikában, s úgy beszélek vele, mint a játékosommal. Ez az ország imádja a pólót, és imádja a pólósokat: márpedig ezt a jelenséget nem lehet eredményekre átváltani, mert mindennél többet ér. ---- T ---- K