Csodáról egy szót sem!

Remek futballistaként ismertük meg (ha ideje és egészsége engedi, manapság az öregfiúk között bizonyítja, hogy nem sokat felejtett); egy időben mindennapos vendége volt szerkesztőségünknek (a Finnországban töltött légiósévek óta ápolt kapcsolatai révén akár még a Mikulást is telefonvégre kapta volna lappföldi otthonában); humorát sokan szeretik, de ha munkáról van szó, nem ismer tréfát. Az egyik legfanatikusabb magyar edzőnek tartják.

„Attól nem tartok, hogy bárkivel is elszaladna a ló, eddigi sikereinket a helyükön kezeljük, hurráhangulatról szó sincs az öltözőben – mondta a ZTE-sikerek apropóján a 41 éves Simon Antal. – Persze boldogok vagyunk, hogy ilyen jó rajtot vettünk, mert az első öt mérkőzésünk igen nehéznek tűnt. Az ezt követő öt viszont egyáltalán nem lesz könnyű…”

Az edzéseken nincsenek titkaik

Poén ott, no meg a cimboránál, a Cipruson légióskodó Juhár Tamásnál, aki nemrég azzal hívta fel a szakembert, hogy elsőként szeretne gratulálni a bajnoki címhez.
„Nem ájulunk el magunktól – folytatja szerényen a szakember, akit a legutóbbi, Újpest elleni, idegenbeli 1–0-s győzelem sem szédített el. – A velünk szemben támasztott követelmény reális, ennek alapján az Egerszegnek vissza kell küzdenie magát az élcsapatok közé. A negyedik helyet lőttük be, s ha annál előrébb végzünk, azért legfeljebb a riválisaink lesznek bosszúsak.”

Éjszakai száguldás közben talált segítőt

Simon Antal tekintete csak akkor komorodik el, amikor felvetődik, hogy itt-ott már csodacsapatként emlegetik a ZTE-t, s inkább befogja a fülét, ha azt hallja, hogy ismét bajnokok lehetnek: „Micsoda csapat?! Csodacsapat?! Na ne!... Csodáról szó sincs, de még titokról vagy ördöngösségről sem. Legfeljebb arról, hogy akad egy klub, amely próbál úgy működni, ahogy a normális klubok szoktak. Mindenkit szívesen látunk az edzéseinken, jöjjenek el, és győződjenek meg róla: nem csinálunk semmi olyat, amit másutt ne lehetne megtenni.”

Ha már Simon Antal felkínálta ezt a lehetőséget, körül is néztünk Zalaegerszegen.
A teniszpályákból, konditeremből, valamint műfüves és valódi füves pályákból összeálló Ifjúsági Parkban mintha éppen örökké sportnapot rendeznének: az atlétáktól kezdve a teniszezőkön és a kosarasokon át a futballistákig gyakorlatilag mindenki itt végzi az aznapra előírt testmozgást.
„Zalában szeretik a focit – magyarázza a szakember. – A futballklubot ezerkilencszázhúszban alapították, azóta egyfajta tradíciója lett az egerszegi labdarúgásnak, és a hagyományra ugyebár büszkék az emberek. Ha korábban nem dolgoztam volna itt pályaedzőként, vezetőedzőként fel sem vetődött volna a nevem, ebben biztos vagyok. Bozsik Péter segítőjeként, majd szolnoki szakvezetőként, később pedig a III. Kerület utánpótlásedzőjeként öt-hat évem volt, hogy felkészüljek erre a feladatra, de amikor a tavasszal, négy fordulóval a bajnokság vége előtt Nagy Ferenc megkeresett, mérlegelni sem volt időm. Jellemző, hogy amikor az elnök hívása után éjjel útnak indultam Zalaegerszegre, este tizenegykor a kocsiból hívtam fel Dzurják Józsefet, s megkérdeztem, lenne-e kedve velem dolgozni. Szerencsére be volt kapcsolva... Azóta nap mint nap meg kell felelni a kívánalmaknak, ám nincs ezzel semmi gond, örülök, hogy azt csinálhatom, amire vágytam.”

Strandolt, majd kupameccset játszott

Meglehet, ha nincs Csank János, most másról olvasnak ezeken a hasábokon.
„Ezerkilencszázkilencvenben a Volánban szerepeltem, csakhogy kiestünk, és huszonöt éves fejjel fogalmam sem volt, mitévő legyek. Egerbe, ahonnan Pestre jöttem, nem akartam visszamenni, a fővárosban ugyanakkor reménytelennek tűnt a helyzetem. Már azon töprengtem, hogy más megélhetés után nézek, amikor Kaló Józsi bácsi, az Eger technikai vezetője elkapott a strandon: te, rohanj Vácra, vár a Csank, lehet, hogy az Intertotó-kupa-mecscsen már játszanod kell. Rohantam, aztán ott ragadtam. A mesterre azóta is felnézek, az alázata, a futball iránti fanatizmusa példaértékű. Hadd tegyem hozzá: sokat tanulhattam és tanulhatok Illovszky Rudolftól, Garami Józseftől és Gellei Imrétől is. Az is az én nagy szerencsém, hogy mindenkitől mást lehet ellesni. Ráadásul Egerszegen olyan kollégák állnak mellettem, akikre bármikor számíthatok. Miként a játékosokra is. Mivel számomra fontos, hogy a csapat és az edző között megfelelő legyen a kommunikáció, van egy mag, amellyel időnként megbeszélem az együttes körüli dolgokat. Érdekel a fiúk véleménye, ha úgy érzem, hogy a hasznunkra válik a tanácsuk, meg is fogadom.”

Ennyi lenne?
Még nem. A ZTE élén eddig veretlen, és ha az elmúlt évad bajnoki eredményeit is ideszámoljuk, akkor a hat győzelem mellett három döntetlent jegyző edzőnek akad még három mondata, amelyet a magyar labdarúgás jelenlegi állapotát ismerve érdemes leírni.
„Szeretném, ha sokáig olyan maradna a légkör Zalaegerszegen, amilyen most. Mondom, nincs itt semmiféle hókuszpókusz, csupán mindenki saját feladatát végzi, nem próbál, de még csak nem is akar beleszólni a másik dolgába. Azaz: köszönjük, jól vagyunk.”