Több találat, mint potyka

Kellemetlen helyzetben találta magát a magyar férfi vízilabda-válogatott a horvátok elleni, szerdai mérkőzésen, amely az úszó Eb megnyitóját követte. Kimondva-kimondatlanul egyfajta vér nélküli, habkönnyű gála igényeinek kellett megfelelnie, holott maga a sportág – sajátosságaiból fakadóan – távol áll a könnyed, simogatós stílustól, ráadásul a csaknem telt házat varázsoló nézők világversenyt meghazudtoló lelkesedéssel buzdították a csapatot. De hát engedni kellett a sportdiplomácia igényeinek (a magyar–horvát közös labdarúgó Eb-pályázat testvéri demonstrálása), így aztán a 9–5-ös hátrányba kerülő horvátok elkerülték a kiütést.

A 32 perc alatt azért kiderült, hogy Biros Péter csuklója továbbra is csodálni való, a hosszú bal alsó sarok mágnesként vonzotta a Domino játékosának labdáit. Egyszer gyönyörű mozdulattal célozta meg a felsőt is, de a kapufa megakadályozta, hogy a negyedenkénti egyes átlagot elérje Biros, akinek a többiekhez hasonlóan jót tett a június 19. és július 16. közötti hosszú szünet.

„Egy hetet otthon voltunk Egerben, három hétig a Balatonnál nyaraltunk – mesélt a munka nélküli időszakról a gólvágó. – A családi együttlét alatt fogadtunk vendégeket, hajókáztunk, no és horgásztam. Érdekes, Samu fiam nem élvezte igazán a hajóutat, és bár engem kikapcsolt a pecázás, nagy eredményt nem tudtam felmutatni. Egy-egy ponty azért horogra akadt, de nem a nagyobbak közül valók. A huszonnyolc fokos víz már nekem is meleg, nemhogy a halaknak – nem volt nagy étvágyuk.”

Biros egyébként nem szereti a pontyot, inkább a süllőt látja szívesen a terített asztalon. A potykákat jobbára visszaengedi, de ezúttal odaajándékozta annak, akitől a csónakot bérelték.

„A hosszú labdanélküliség után nem esett annyira jól a másfél hetes kemény munka, így aztán éppen megfelelt a szerdai pólóshow a jelenlegi állapotunknak – vallja Biros, akinek a fejében egyre többször fordul meg a szeptemberi Európa-bajnokság. – Előre nézek, és jó érzéssel tölt el, hogy újra megkísérelhetjük az aranyérem megszerzését. Már nem morfondírozom azon, hogy elvesztettük a Világkupa-döntőt, és azon sem, hogy éppen a fináléban nem jött ki nekem a lépés. Inkább abban reménykedem, hogy ami sikerült a szerbeknek Budapesten, mi is megvalósíthatjuk az ő otthonukban, Belgrádban. Most sem gondolom másként: a montreali vébén és júniusban Budapesten sem a szerbek játszottak jobban, hanem mi pólóztunk rosszabbul, mint amire képesek vagyunk.”