Berlin német megszállása

9.00: „Guten morgen, Deutschland!” – a Nationalelf főhadiszállásán ekkor fújtak ébresztőt. Ha Oliver Bierhoff, a válogatott menedzsere a főpályaudvar környékén foglal helyet, és nem a város szélén, aligha tudtak volna eddig aludni a játékosok: az ország minden pontjáról befutó vonatokról leugró szurkolók dalolva köszöntötték egymást. Ha ez nem lett volna elég: a különböző rigmusokat síppal, dobbal és kereplővel kísérték. A „restiben” mindenki megvette a maga friss perecét, majd beolvadt az éneklő tömegbe. Avagy: jó reggelihez szólt a nóta.

11.00: Miközben a futballisták laza átmozgatásra voltak hivatalosak a szállodához tartozó tornaterembe, a Reichstag előtt, placcon barátságos mérkőzést vívtak a német és az argentin szurkolók. Nem volt ez előre lekötve, csak úgy jött. Mint a hír a Göppingenhez közeli Geislingen an der Steigéből: a városi tanács sebtiben úgy határozott, hogy az az utca, ahol a település sportpályája található, mostantól a Jürgen KlinsmannWeg nevet viselje, egyrészt mert jó edző, másrészt mert gyerekkorában ott focizott. (Belegondoltam, nálunk is lehetett volna Lothar Matthäus körút…)

12.30: Amíg „Klinsi” – mert Jürgen Klinsmann itt már mindenkinek Klinsi – taktikai értekezletre invitálta az együttest (az okosságok mellett talán azt is elmondta, hogy aggodalomra semmi ok, mert a Német Asztrológusok Szövetsége a horoszkópok alapján hazai győzelmet jósolt), addig a jegy nélküli szurkolók azon tanakodtak, hol nézzék a meccset. A legtöbb voksot a brandenburgi kapu mögötti, az 1953-as berlini tiltakozásnak emléket állító Június 17. út kapta – na igen, ha múltkor, az Ecuador elleni csoportmérkőzés alkalmával elfértek ott egymillióan… Végül is jogos: hogy ne jusson hely valakinek, annak esélye egy a millióhoz.


13.00: Michael Ballackéknak az ebédet tálalták fel a Schlosshotelben, a fanatikusok az italozásnak láttak neki. A rutinosak hatos pakkokkal a hónuk alatt érkeztek, a még rutinosabbak ládákat cipeltek. Persze aki nem hozott magával semmit, az sem maradt szomjas, minden sarokra jutott egy árus. Sőt: helyenként két sarok között is lehetett inni, a Bundestag, azaz a német parlament udvarát erre a napra sörkertté alakították át; a hideg Berliner mellett kivetítővel vonzották a drukkereket. Rég volt ilyen népszerű az országház.

15.00: Mialatt a német válogatott tagjai az őket az Olimpiai Stadionba szállító buszra szálltak, a főpályaudvarnál ment az alkudozás: egy belépőért 500 eurót (majd’ 150 ezer forintot) akart elkérni az addigi tulajdonos, ám a leendő gazda „csak” 400-at tudott áldozni az üzletre. Végül megállapodtak. Közben egy német család három generációval képviseltette magát: a nagypapán az „1954”, fián az „1974”, unokáján pedig az „1990” feliratú felső feszült. A Németország eddigi három világbajnoki címét hirdető famíliában bizonyára a „2006”-os trikót szánták a dédunokának.


16.50: Jürgen Klinsmann (illetve Klinsi) megitta utolsó kávéját az öltözőben, a játékosok kivonultak – 63 ezren az Olimpiai Stadionban, több tízmillióan meg kívül kezdték el énekelni a német himnuszt. Nem én állítom, hanem az itteni kollégák: Németországot legutóbb 1989-ben, a „belső” határok megnyitásakor jellemezte akkora egység, mint most. Készséggel elhittem – de ha nem hiszem, a Június 17. út látványa mindenképp meggyőzött volna. Csak egymillió-egyedikként a sorban nem sokat láttam volna a kivetítőből…