Ezúttal Ghána Afrika büszkesége

Az Egyesült Államok elleni győztes találkozó után nem sokkal a televíziók már Accrából, Ghána fővárosából jelentkeztek be élőben: az omladozó házak, a poros utak (mi lehet vidéken?) mentén élő, a jelekből ítélve rendkívül szegény emberek mintha elfeledték volna nyomorúságukat, kilátástalan sorsukat – ünnepeltek, előkerültek a nemzeti lobogók, fiúk-lányok tülköltek, trombitáltak, doboltak, hiszen a „mi csapatunk” hatalmas bravúrt végrehajtva továbbjutott a csoportból.
Alighanem ez a világbajnokság eddigi legnagyobb meglepetése, mert bár az előzetes esélylatolgatások során mindannyiszor elhangzott, Ghána erős csapat, bármire képes lehet, a világranglistán ötödik (!) helyezett Egyesült Államokat vagy a jó nevekből álló, de a látottak alapján megöregedett, vérfrissítésre szoruló Csehországot szinte mindenki az afrikaiak elé sorolta. De ez a gárda, amely a futballban nagyhatalomnak számító Olaszországtól elszenvedett vereséggel nyitott, nem omlott össze, hanem a másik két mecscsén hat pontot begyűjtve lépett a legjobb 16 közé.

A fegyelem

Nem sok hiányzott ahhoz, hogy e sorok Elefántcsontpart dicsőségét zengjék, ám a csapat által a pálya nyolcvan százalékában bemutatott tetszetős, intelligens és látványos futball fabatkát sem ér, ha a maradék húsz százaléknyi rész éppen az ellenfél kapuja előtti terület, és ott bizony nem voltak képesek hatékonyan, célratörően játszani Didier Drogbáék.

Ghána azonban ezt az afrikai futballra gyakorta jellemző tulajdonságot is igyekezett levetkőzni, és bár a csehek ellen több ígéretes helyzetet elszórakoztak Michael Essienék, az Egyesült Államok ellen az első valamirevaló helyzetükből előnyt szereztek. Noha az amerikaiak egyenlítettek, Ghána a félidő hajrájában újra gólt szerzett. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra: Oguchi Onyewu patyolattiszta felszabadító fejeséért senki nem adott volna büntetőt – de Ghána szerencséjére éppen az a Markus Merk vezette a meccset, aki a semmit szabálytalanságnak látta. Ki lehet mondani: jókora játékvezetői segítség kellett a második afrikai gólhoz, de erről a futballisták a legkevésbé sem tehetnek.

A taktika

Ghána a klasszikus 4–4–2-es sémát követi. A négy védővel felálló gárda előtt középen két kulcsember futballozik. A Chelsea klasszisa, Michael Essien és az olasz Juventusból a török Fenerbahcéhoz igazoló Stephen Appiah ad stílust a csapatnak. Michael Essien klubjában a sztárok, főleg Frank Lampard mögött amolyan vízhordó, de mert hazájában messze a legelismertebb játékos, itt vezérnek kell lennie. És a fedezet láthatóan átérezte felelősségét: míg eddig időnként a brutális szabálytalanságok miatt lehetett őt észrevenni, felismerni, mostanra száműzte a meggondolatlanságot, játéka letisztult. Védekezésben kimagasló teljesítményre képes, ezt eddig is tudtuk, de most kiderült, a támadásokat is megfelelően segíti, és rengeteget futva igyekszik hasznos tagja lenni a csapatnak. Hasonlóan alázatos játékkal volt a mezőny legjobbja Stephen Appiah, e két játékos a motorja Ghána futballjának.

Afrikai csapatokra talán nem jellemző módon, mint a legfelkészültebb európai csapatok, úgy szűkítik a területet. Az ellenfél hátulról történő támadásépítésénél a védősor és a négy középpályás között alig tíz méter van, s ebben a zsúfoltságban az ellenfél játékosainak egyszerűen nincs helyük a labdát átvenni, felnézni vagy nyugodtan passzolni, ketten-hárman azonnal a közelükben vannak. Labdaszerzés után a szélsők a vonalak mentén robbannak előre, középen az Essien, Appiah duó kéri a labdát és folytatja a játékot, a védők között a villámgyors Matthew Amoah és Razak Pimpong állandóan kiugrásra kész, örökös veszélyt jelentve a kapura.

Az erőnlét

Kifogástalan kondicionális állapotban érkeztek Németországba a ghánaiak, akik a mérkőzések utolsó tíz percében is elképesztő lendülettel voltak képesek meglódulni egy-egy labdaszerzést követően, ha lehetőség nyílt kontratámadásra, de legalábbis arra, hogy a labdát minél meszszebb tartsák saját kapujuktól.

Az eredmény őrzését szolgálta a játék tudatos tördelése: 32-szer szabálytalankodtak a ghánaiak, pontosan a dupláját az amerikai termésnek, és a majdnem ötven kényszerű játékmegszakítás nyilvánvalóan az afrikaiakat segítette.

Összegezve: taktikus, fegyelmezett futball, kiváló erőnlét, néhány nemzetközi klasszis – ez a ghánai siker receptje. ---- Samuel Kuffour
A Roma védője nem vett részt a ghánai válogatott világbajnoki selejtezőin, miután összeveszett a szövetségi kapitánnyal, Ratomir Dujkoviccsal. Amikor azonban kiderült, hogy az afrikai csapat kvalifikálta magát a németországi fináléra, Kuffour meggondolta magát, és bocsánatot kért a szakvezetőtől. A jól időzített gesztussal végül mindenki jól járt: a ghánai keret egy tapasztalt hátvéddel gazdagodott, a 29 éves játékos pedig ott lehet első világbajnokságán.

Michael Essien
„Amit véghezvittünk, nemcsak Ghánáért, de egész Afrikáért tettük, rászolgáltunk tehát arra, hogy most mindenki minket ünnepeljen!” * hangzottak a ghánai nyolcas diadalittas szavai az Egyesült Államok legyőzése után. A csehekkel vívott összecsapáson a meccs emberének választott középpályás két sárga lapja miatt nem játszhat a nyolcaddöntőn, hiánya óriási vérveszteség lesz a brazilok ellen.

Stephen Appiah
A ghánai csapatkapitány tizenegyesgóljával eldöntötte az Egyesült Államok elleni mérkőzést, rendkívül megbízható teljesítményével elévülhetetlen érdemeket szerzett csapata továbbjutásában. A siker után óriási fieszta kezdődött Ghána fővárosában, az ünneplő tömeg éltette a nemzeti hősöket, egy fiatal nő például úgy adott hangot örömének, hogy fennhangon kiabálta: „Gyereket akarok Appiah-tól!”

Asamoah Gyan
Furcsa jelenetsor miatt emlékezhetünk rá a világbajnokságról: a Csehország–Ghána mérkőzés 65. percében tizenegyeshez jutott az afrikai csapat, a büntető elvégzését vállaló Gyan pedig, a rendezkedő játékosokra és az éppen intézkedő bíróra fittyet hányva, sípszó nélkül küldte a hálóba a labdát. Tette sárga lapot ért, és mivel kapott már egyet az első meccsen is, a pórul járt csatárnak ki kellett hagynia az utolsó csoportmeccset. Ráadásul a megismételt tizenegyest a kapufára lőtte...

Matthew Amoah
A korábbi német elitcsapatban, a Borussia Dortmundban futballozó támadó 15 éves koráig meszsze állt a profi labdarúgás világától, a kölyök gyönyörű stadionok és műfüves pályák helyett a piszkos ghánai utcákon rúgta a bőrt. A véletlennek köszönhette csupán, hogy holland megfigyelők egy nagykövetségek által szervezett ifjúsági tornán felfigyeltek rá, és elvitték a Vitesse-hez, ahonnan az idén igazolt a Bundesligába. ---- Adódik a kérdés, hogy akkor most ez a garnitúra erősebb-e azoknál, amelyek korábban két-két Afrikai Nemzetek Kupáját nyertek, vagy annál, amelyiknek az élő legenda, Abedi Pelé volt az ikonja, s olimpiai bronzig jutott Barcelonában. Abedi Pelé szerint igen.

„Annyira büszke vagyok! Azt hiszem, a fiúk nagyon jól játszottak. Ez a legelső afrikai csapat, amely két mérkőzést is nyert vébén két lőtt góllal” – mondta a zseni, bár ismeretei némiképp hiányosak, ugyanis az 1990-es olaszországi vb-n Kamerun már véghez vitte ezt a csodát.

„Az olyan idősebb, volt válogatott játékosok, mint Abedi Pelé, mindig támogatnak minket, és ez önbizalmat ad nekünk. Nagyon örülünk, hogy a második körben vagyunk. Mindenki boldog, kiabál és vigyorog” – festette le a ghánai keretben uralkodó állapotokat Derek Boateng.