A fél ország focizik, a többi szurkol

A jegyem a 42-es blokk harmadik sorába érvényes, a 25-ös szék elfoglalására jogosít fel, papíron a sajtómunkások számára kialakított lelátórészre szól – a gyakorlatban brazil szurkolók vesznek körül. Bármerre nézek, csupa sárga trikós férfit látok, a kakukktojást a hongkongi fotós jelenti – egészen addig, amíg a mellénye alól ki nem villan a selecao meze. A kezdésig tíz perc van vissza, a fényképezőgépek és a nemzeti lobogók már kézben, sőt előkerül egy Flamengo-zászló is, mire a minden részletre kiterjedő összeállításba pillantok, mert nem rémlik, hogy a brazilok közül bárki is a riói csapatot képviselné. Pedig dehogynem: a japánok kispadján ülő Zico! A héttagú brigád skandálja is a nevét, amikor azt kérdezem, nem haragszanak-e Zicóra, hogy éppen Brazília vesztére tör, egyikőjük úgy néz rám, mintha most engedtek volna ki a bolondokházából: „Zicóra haragudni?! Ő egy isten!”

Oké, bocs.

A japán himnuszt szép csendben állják végig, a sajátjukat üvöltve éneklik. Ketten a mobiltelefonba: hadd hallják az otthoniak is, milyen itt a hangulat. Ilyen: az 55 körüli úr sírva dalolja el a nemzeti imádságot, könnycseppjei zöldre és sárgára pingált arcán gördülnek le. Elképzelem édesapámat, amint a következő világbajnokságon piros-fehér-zöldre festve énekli, hogy „Isten, áldd meg a magyart…”, félek, tényleg csak képzelem.

Hanem a valóság: Kadzsi kockáztatja meg, hogy buktatja Ronaldinhót, a legenyhébb figyelmeztetést a bírótól kapja, a „hetek” úgy szidják, hogy a kocsis is példát vehetne róluk. Teszem hozzá: ez kivételes eset, amúgy egyik nóta követi a másikat, csak hát Ronaldinhóba mégse rúgjon bele „egy” Kadzsi. Ronaldo viszont a kaput veszi célba, a világoskék tréningnadrágos már akkor gólt kiált, amikor lendül a jobb láb, a többiek jót röhögnek rajta, amikor a labda fölészáll. Aztán ő is leül, sőt megkapaszkodik: a japánok egymás után kétszer veszélyeztetnek, kész szerencse, hogy közben a jobbhátvéd Cicinho majmot csinál Makiból, így van miért őrjöngeni.

Azt ellenben nem nevezném őrjöngésnek, ami Tamada találatát követi – Japán vezet Brazília ellen. Ilyet még nem látott a világ! A hétből hat nemhogy mozdulni, szólni sem bír, a hetedik is csak annyit bök ki: ez szégyen. Mielőtt elsüllyednének: Ronaldinho átível a jobb oldalra, Cicinho középre fejeli a labdát, Ronaldo meg a hálóba stukkolja, és… „Góóóóól! Góóóól!”

Ezt is nehéz volt leírni, hát még a gólörömöt: meglett férfiak puszilgatják össze-vissza egymást, míg a csók a mezt díszítő címernek jár. Majd gyors számolás: „um, dois, tres, quatro, cinco”. Kedvesen magyarázzák nekem: látod, kicsi, egy, kettő, három, négy, öt csillag, eddig ötször voltunk világbajnokok. És akkor mi van, mi kétszer ezüstérmesek, vágnék vissza, ha nem hangozna hülyén.


A szünetben jót dumálunk, amit feltétlenül le kell jegyezni, az a következő mondat: „Nálunk, Brazíliában vagy futballista lesz valakiből, vagy szurkoló.”
Juninho Pernambucano, a futballista góllal nyitja a második félidőt, Felipe, a szurkoló tombol is. A szokásos koreográfia, pacsi, puszi, csók, „...um, dois, tres, quatro, cinco”, megtoldva azzal, hogy az ölelésből a hongkongi fényképésznek is jut. Cafú megy el melegíteni, előttünk szalad el, „Cafú, Cafú, Cafú!” – üvöltenek neki, mire Cafú kiint.

Um, dois, tres – Gilberto küldi a bal alsóba a labdát, 3–1.

Lehet ezt überolni? Lehet: Ronaldo mesterien teker a kapuba, 25 ezer brazil zendít rá: „Ronaldu, Ronaldu, Ronaldu!” A mackóalsós veri a mellét: figyelitek, gyerekek, 9-es dressz van rajtam…

A hármas sípszó 4–1-nél csendül fel, a hétből heten vetnek keresztet, dicsértessék az Úr Jézus Krisztus…

…és Ronaldo.