Brazil szamba – néhány lépésnyire a sztároktól

A nagy érdeklődés miatt a közönség köreiben az első sort a sajtónak tartották fenn, így kerülhettünk mi is oda. Már az meghatározó élmény, ahogy az ember a brazil drukkerekkel zsúfolásig telt szektorban a helyére igyekszik. A nézők 99.9 százaléka sárga pólóban (a túloldalon az ausztrálok is ebben a színben feszítettek, szóval arattak a muslincák), az ember fülébe sípolnak, trombitálnak, pörögnek a dobok, ringanak a csípők, és ezt a brazilokat eddig csak a televízióban nézők is jól tudják: néhány szurkolóhölgy mérsékeltebb időben nem erőlködik öltözködéssel, a vasárnapi dögmelegben több lány is kivetkőzött (vagy inkább le?) magából. A maradék egytized százalék egy brazil hitelkártyacég reklámpólójában feszít. Néhány, gyaníthatóan hazai jegytulajdonos azért Ballack-feliratú német mezben érkezik, hogy jelezze: mi is itt vagyunk!

A legújabb divat az óriási tüskeparóka, a fejre erősített álhajból nagy zöld gyertyák merednek az ég felé, kevéssé boldogítva az illető mögött ülőket. No, ezért jó az első sorban ülni!

Amerre néz az ember, mindenhol brazil zászlók, mindenhol kifestett arcú szambatáncosok, a gigantikus sörfesztivált belülről átélve az lehet az érzésünk, mintha a megaünnepen voltaképpen mellékes lehetne a futball, a játék színvonala, no jó, az eredmény azért nem, de az együttlét, a meccsek előtti zenékre való ugrálás, a csapat üdvözlése, a himnusz teli torokból való eléneklése már önmagában meghatározó élmény a közösségnek – a meccs szinte csak ronthat rajta.

A szögletzászlótól mintegy négy méterre ülve, a pályának háttal álló biztonságiak néznek szembe velünk, innen érezni, egy ugrással a pályán teremhetne bárki, bár érezhetően igyekeznek ezt elkerülni – a narancssárga mellényesek egy lépésre állnak egymástól. Az igazi őrület akkor van erre, amikor Ronaldinho érkezik szögletet rúgni: üvöltenek, kiabálnak neki, a karmester visszaint: na, gyerünk már, szurkoljatok! A korláton azonnal százak hajolnak át, digitális géppel, mobiltelefonnal, egyéb műszaki csodával fotózzák, milyen közel kerültek a világsztárhoz. Cafút éltetik, amikor a közelben szerel, a csapatkapitány csuklója alig mozdul, de aki itt ül, látja: a bekk a bedobás előtt kétszer is köszönti híveit. Nem teátrálisan, máshonnan a parányi integetés nem látszódhat, az csak ide, nekünk szól. Innen jól látni, ahogy éppen Cafú rossz szerelési kísérlete után Merk doktorra pillant: a brazil tekintete azt mondja, igen, spori, elkéstem, ezért jár a sárga. A játékvezető erre halványan mosolyog: barátom, meg is adom érte, de értékelem, hogy elismeri, hibázott. Nincs gond közöttük.

Ronaldo külön szám: közelről úgy fest, az egész nem érdekli, ha éltetik, nem reagál, ha kifütyülik, akkor sem: az első félidőben biztatták a szurkolók (Rona-gól!, Rona-gól! - kántálták), a másodikban fel-felhangzik a „Robinho! Robinho!” kórus, és nem kevesen kritizálták a „Dagit”, amikor elhagyta a pályát.

Igaz, az ebbe a kapuba eső két gól tökéletesen nyomon követhető innen (egy perccel a gólja előtt csereként beálló Fred szinte eszét veszti az örömtől), míg a másik térfélen történtek kevéssé élvezetesek: de akkor érdemes az aréna tetejére erősített kivetítőre pillantani, s mintha tévén néznénk az eseményeket.
Innen teljesen más a perspektíva: a kapu mintha kisebb lenne, a gyep gyönyörű zöld, és sima, mint a tükör, Lúcio és Mark Viduka, két rettenetesen erős bivaly, magasak, gyorsak, kemények, Kaká néha viharsebesen indul meg, és akkor sem botlik el a labdában, tisztán hallani, ahogy Emerson ráüvölt Adrianóra, és amikor Roberto Carlos érkezik a vonal mellé, a szuszogását jóformán halljuk, lélegzetelállító megélni, ami a tévében sejthető, de ott nem jön át így az érzés: micsoda elképesztő sebességgel érkezik a védő.

Aki innen nézte, azt hihetné: jó meccs volt ez, bár a brazilok győzelmük ellenére sem voltak túlságosan meggyőzőek.

Nem zárható ki: tíz, húsz vagy éppen száz sorral feljebbről nézve, vagy a televízióban mindez egészen másként festett.

---- H ---- E