Focibohózat futball helyett

Elismerően dörgött a taps az Üllői úti stadionban, amikor élvonalbeli karrierjének első ferencvárosi meccsén dirigáló Szabó Sándor először a sípjába fújt. A kezdőrúgást ugyanis a jövő hónapban 100. születésnapját ünneplő Weigl Lajos végezte el. A hajlott hátú, ám örökifjú fradista a kezdés előtt egy műanyag kerti széken üldögélve várta, hogy sorra kerüljön. Az ülőalkalmatosságot a nyitányt követően lecipelték a játéktérről, az évad végi kerti partis hangulat azonban csak nem akart eloszlani.

Energiatakarékos tempóban kezdték ugyanis a munkát a felek. A Tatabánya korai nekibuzdulásai után a Ferencváros kottája alapján zajlottak az események, bár túlságosan sok érdemi fejlemény nem akadt. A zöld-fehérek többnyire a jobb szárnyon próbálkoztak, ott is javarészt Szalai Tamás aktivitása révén. A védelem két széléről Bognár Zsolt, illetve Leandro ellenben nemigen lépett be a játékba, pedig egyéb teendőik miatt ezt bátran megtehették volna. Így is elgyötörték a házigazdák a tatabányai tizenhatos környékére a labdát, de a rengeteg riasztó pontatlanság miatt ott már széttöredeztek akcióik. A túloldalon javarészt a kameruni Dorge Kouemaha fejét keresték a társak, ám a brikett darabosságú szénfekete fiúnak esélye sem volt arra, hogy légicsatákat nyerjen Sorin Botisszal szemben.

A kora esti bágyadtságnak egy – legalábbis vendég részről igen erőteljesen vitatott – büntető vetett véget. A Lipcsei Péter által értékesített tizenegyes ugyanis áramütésként rázta meg a látogatókat, akik elkezdték gyártani a gólokat. Mi tagadás, mindhárom találatuk roppant mutatós volt, bár egy kevésbé roskatag Fradi-védelemnek azért nem kellett volna ilyen gyakorisággal kapitulálnia. Fájdalmas tőrdöfés lehetett a hazai publikum számára, hogy a második és harmadik gólt ráadásul az a Márkus Tibor készítette elő, aki hajdanán a Ferencvárosnál nevelkedett...

A második félidőre Gellei Imre, az FTC szakvezetője Laczkó Zsolt bevetésével igyekezett életet lehelni a meglehetősen erőtlen ferencvárosi bal szárnyba. Időlegesen csavart is egyet a sebességi fokozaton a Ferencváros, mindez azonban csupán egyértelmű, gyakorlati hasznot viszont nem hajtó mezőnyfölényre volt elegendő. A Csőszer alkalmi kontráiban ott lapult a gólveszély (lásd Márkus Tibor kapufáját), hiába taposták hátul egymás sarkát a hazai bekkek. Ilyen ingatag védelem mellett különösen felértékelődött Gellei Imre munkája, hogy a hátsó régiókból a középmezőny élére kormányozta a csapatot.

A folytatásra a fedezetsorok szinte láthatatlanná váltak, ekként a pálya középső részén szinte ellenállás nélkül jutott át az éppen támadó fél. És ha koncentráltabbak a befejező emberek, akár gólrekord is születhetett volna. Jó mulatságnak ezzel együtt sem igen lehetett minősíteni ezt a grundjellegű előadást (amelynek végeredménye mellesleg az őszi meccset idézte) – más kérdés, hogy a látogatók rajongói nyilvánvalóan remekül szórakoztak a végén focibohózatba fúló meccsen is. Ezzel együtt képzeljék csak el, mi lesz itt majd az ősztől, ha a friss híreknek megfelelően valóban tovább duzzad majd az élvonal mezőnye... ---- M ---- &