Csoda a szférák zenéjére

„Sieg, Sieg, Sieg für Zsolt wünchst Kaltenkirchen.”
„Kaltenkirchen győzelmet, győzelmet, győzelmet kíván Zsoltnak.”
A kis településről érkező szurkolók egyértelmű üzenete fogadta a Burgwächter Castellóba érkező szurkolókat, jelezve, hogy Erdei Zsoltnak lassan Magyarország mellett Németországban is alakul a szurkolótábora. Christoph Rybarczyk, az Universum Box-Promotion immár csak egykori sajtófőnöke, a gála egyik meghívott vendége szerint a titok – az eredmények mellett természetesen – Madár személyiségében keresendő. Könnyen elfogadtatja magát, mindenkinek a rendelkezésére áll, és ami még fontosabb, ezt szinte hibátlan németséggel teszi.

„Ezért a ZDF munkatársai körében is nagyon kedvelt, szívesen hívják nyilatkozni, abszolút naprakész, és ha kell, elvállal olyan beugrásokat is, mint a mostani sajtótájékoztatón, amikor ő volt Miló Viktória tolmácsa” –fogalmazott Rybarczyk.
És a ringben is elvállal minden feladatot. Két évvel ezelőtti világbajnokká avatása óta „csak” kétszer verekedett meg hivatalos kihívójával, az argentin Hugo Hernán Garayjal, mellette öszszecsapott a volt világbajnok, francia Mehdi Sahnoune-nal, valamint az egykori vb-kihívó, spanyol Alejandro Lakatussal. A nacionálét tekintve világbajnokként talán senki sem jutott túl ilyen kemény akadályokon az első négy meccsén.

Reménybeli újabb áldozatként Paul Murdoch várt félnehézsúlyú klasszisunkra, aki eredménysorát (a regionális PABA szervezet bajnoki öve volt a legnagyobb trófeája) tekintve valóban inkább ráhangolódásként szolgált a jövő nagy feladataira. Mert, úgy tűnik, az Universum valóban nagy feladatot oszt Erdeinek, őt szánja az istálló következő, többkoronás világbajnokának. Adott rá az esély, a tárgyalások már zajlanak a WBA-val, illetve Fabrice Tiozzóval, valamint az IBF-fel, illetve Clinton Woodsszal.

Csak előtte még túl kellett jutni Paul Murdochon.
A kötelező feladatot ezen a szinten Madár intelmei szerint jobban tesszük, ha elfelejtjük, hiszen világbajnoki övért zajló meccsre akárki már nem érhet oda, ettől függetlenül teljesen egyértelmű volt: ha Erdei címegyesítő mérkőzést szeretne vívni, egyértelmű diadallal kell abszolválnia a cirkálósúlyból visszafogyó ausztrál elleni ütközetet.

A találkozó elejétől érződött, Madár nem is akar esélyt adni kihívójának, és ugyan a régebbről megszokott pörgős kezdés elmaradt (tudatosan, természetesen), az viszont nem lehetett kérdés, ki kezdte jobban a csatát. A ZDF televízió kommentátora a második menet végén megjegyezte, „eddig Erdei klasszis produkciót nyújtott, főleg védekezésben”, azt pedig mi tesszük hozzá, hogy a támadásokról sem feledkezett meg. Az első menetben még csak jobbal találta el istenigazából, a másodikban már jött egy-egy kombináció is, később pedig előkerültek a még szebb összetételek is.

Nem zavarta, hogy Murdoch gyakran inkább fejjel, mintsem ököllel próbálta meg őt elérni (ha meg ököllel, akkor inkább tolt, mintsem meghúzott ütésekkel), és a negyedik felvonásban közel került ahhoz, hogy lezárja az összecsapást. Remekül a sarokba terelte riválisát, több tiszta találatot is bevitt, közte néhány olyat is, amely nyugodtan a padlóra dönthette volna Murdochot. Csak éppen ő meg a régi brit boksziskola képviselője, olyan, akit néha kalapáccsal is lehetetlen leütni.
Nem maradt más választás, mint továbbra is módszeresen puhítani az ausztrált. Az elöl lévő bal kezével kiválóan dolgozott, amikor elindította, a jobbja is nagyon pontos volt, mégis, elsősorban nem ütésben, hanem sebességben nőtt Murdoch fölé. Hihetetlen volt látni, ezen a téren mekkora volt a különbség a két öklöző között, főképp ennek volt köszönhető az a már-már döntő fölény, amelyre a meccs második felében szert tett a magyar bunyós. A nyolcadik felvonásban pazar kombinációval a földre küldte az ausztrált, aki csak több próbálkozás után tudott felkelni. Hogy Mark Nelson mérkőzésvezető úgy húsz másodperc alatt miért csak kilencig jutott a számolásban, senki sem értette, legfeljebb gondolta.

Azért, hogy még tovább élvezhessük ezt a lenyűgöző, a Julio César González elleni koronázás óta nem látott csodálatos produkciót.
Madár sok időt nem hagyott már rá. A kilencedik menetben még módszeresen megverte, a tizedik elején pedig néhány másodperc alatt bevégezte a munkát. Nelson bíró egyszerűen megelégelte a Murdochra mért elképesztő verést, és félbeszakította a csatát.
Pedig az ember úgy volt ezzel a meccsel, mint például Paganini hegedűjátékával.
Időkorlát nélkül élvezte volna.

---- „Üsd ki, mindegy, hogyan, csak ne vérezzen!”
Balzsay Károly még a mérkőzés előtt ezt a taktikai utasítást kapta egyik orvos barátjától, és azt nem lehet mondani, hogy ne lett volna szófogadó Düsseldorfban. Nagyváltósúlyú reménységünknek még egy menetre sem volt szüksége, hogy végezzen a tanzániai Maneno Oswalddal, és megszerezze profi pályafutása 12. győzelmét.

Pedig nem úgy indult a találkozó, hogy gyors K. O. lesz a vége, hiszen Balzsay bevallottan inkább erőfelmérésre szerette volna használni az első három percet, terelgette ugyan a tanzániait, de nem indított nagyobb ütést. A legutóbb Nagy Józseftől csak pontozással kikapó Oswald néhány ütést próbált testen elhelyezni, a hatékonysága a nullához közelített, röviddel később pedig kiderült, esélye sincs ezen javítani. Pedig csak egy villanás volt az egész. Kicsit kinyílt, a magyar tehetség (talán már több is annál…) pedig kilőtt egy balhorgot, amely „ült” Oswald gyomrán. A tanzániai hátralépett, egy másodperc múlva pedig letérdelt. Jött a számolás, mindenki várta, mikor áll fel, de már „nyolcnál” érződött, itt a vége. Két másodperc múlva pedig már hivatalos is lett.

A maroknyi magyar tábor ünnepelt, Fritz Sdunek edző és tanítványa boldogan pacsizott, Szántó Imre, egykori szövetségi kapitány, mesteredző, jelenlegi televíziós szakkommentátor pedig megjegyezte: „Végre néhány tili-toli után láttam egy igazi kiütést is!”
Igazi volt, az első, amelyet Balzsay Károly az első menetben könyvelhetett el a profik között. Túl sok energiát nem vett ki belőle, hiszen még arra is volt ereje, hogy a fotósoktól egy „Bocs!” kíséretében elnézést kérjen, amiért ilyen kevés időt hagyott nekik a jó képek elkészítésére. ---- Bár a férfi és a női bunyót nem szerencsés egy lapon emlegetni, ettől még rögzítsük: Regina Halmich a legendás nehézsúlyú világbajnok, Joe Louis rekordjához szeretett volna közelebb kerülni Düsseldorfban. Az amerikai legenda 1937 és 1949 között 11 évig és 252 napig volt világbajnok, a német hölgy pedig 10 éve és 11 hónapja uralja a légsúlyt a WIBF (Női Nemzetközi Bokszszövetség) nevű szervezetnél.

A 11 éves álomhatár átlépéséhez Miló Viktóriát kellett legyőznie Halmichnak, aki meg is oldotta a feladatot.
A meccs elején a világbajnok folyamatos előremozgásra épülő boksza érvényesült, az elmozgásra, a nagyobb ütőtávjára alapozó magyar hölgy nem tudott mit kezdeni az agresszív harcmodorral.

Eleinte négy-öt, tisztán (főleg jobb- és balhorogból) bekapott találatra tudott eggyeleggyel válaszolni, és bár a meccs derekától csökkent (majd eltűnt) a pontos találatok közötti különbség, egyre világosabbá vált, pontozással nem lehet megverni a németet. Halmich egyre fáradtabb volt, hiába nyomta meg az összes menet második felét Miló, az elején összeszedett ponthátrányát nem tudta eltüntetni. A pontozók egyformán – 98:92, 99:92, 97:93 arányban – a címvédőt látták jobbnak, megérdemelten, ettől még tény: ha a találkozó elején Miló bátrabban bokszol, sokkal jobb eredményt is kihozhatott volna a mérkőzésből.

Halmichnak a szombati volt a világcsúcsot jelentő 42. vb-címmeccse (a férfiaknál a rekordot a mexikói veterán, Júlio César Chávez tartja 33 ütközettel), és
továbbra is csak egy-egy vereség, illetve döntetlen szerepel a mérleg rosszabbik oldalán. A másikra viszont bekerült a 40. diadal.