Főnök akar lenni

Már-már unottan sétál, keze lazán a szürke pantalló zsebébe süllyesztve. Elmosolyodik, bólint, közelebb lép, parolázik. Néhány kedves gesztus, aztán visszasülylyed abba az apátiaszerű, méla hangulatba, amelyben előzőleg rótta a köröket a hallban, illetve a bár és az étterem között téblábolva. De még ebben a méla lezserségben is ott bujkál a sárm, bár az sem zárható ki, hogy csupán a szemellenzős tisztelet vezet tévútra. Márpedig ,,Grand Michel”, azaz Michel Platini, a manapság is minimum négy csatárfenomént soraiban tudó francia válogatott gólrekordere, a futballpályák legelegánsabb középpályása civilben slamposnak tűnik – elsőre és külsőre. ,,Belül” más a helyzet. Rend van. A megbeszélt időpontban huppan a fotelbe.

– Miként áll a szénája az UEFA elnöki pozíciójáért folytatott vetélkedésben?
– Maradjunk annyiban, biztos, hogy kandidálok az UEFA-elnöki tisztségre, de ebben ez a legtöbb, amit mondhatok. Tabu – zárta rövidre a témát a huszadik század legprímább francia labdazsonglőre.

– Világos. A magyar-horvát Európa-bajnoki pályázat is az?
– Nem, ugyanakkor erről jelen pillanatban meglehetősen sekélyesek az ismereteim. A laikusok úgy vélik, csakis Olaszország lehet a befutó. Tévedés. Az esélyek egyformák, ostobaság előre győztest hirdetni.

Kubala Lászlótól leste el a futball titkát

– Nagyon diplomatikus. Első edzőjeként az édesapját, Aldo Platinit emlegeti a szakirodalom. Milyen tréner volt a papa?
– Apám remek labdarúgó volt, noha világéletében amatőrként űzte a sportágat, igaz, amikor ő volt fiatal, a professzionalizmus azon a vidéken, ahol éltünk, szinte nem is létezett, a mai formája pedig egyszerűen felfoghatatlan lett volna számára. Matematikatanárként dolgozott Joeufben, aztán délután a katedrát felváltotta a pálya, s ott magyarázott, tanított bennünket. Ő vezetett el a felismeréshez, ő fedte fel előttem a futball igazi titkát.

– Mi az?
– Apám elvitt egy futballmeccsre. Lényegtelen, mely csapatok játszottak, a ,,varázslatot” ugyanis egy kivételes ember utánozhatatlannak tűnő megoldásai jelentették számomra. Tudja kié? Kubala Lászlóé. Nem értettem, miként, de ha indított, ha átvette a labdát, úgy tette, hogy közben sohasem a labdát nézte. Apámhoz fordultam, tőle vártam választ a kérdésre. Belém ivódtak a szavai. Légy bár erős, és tested-lelked is lehet tökéletes kondícióban, békében, ha a fejedben nincs rend, veszítesz. A futball a fejekben, s nem az izmok csatájában dől el. Látnod, tudnod kell előre, mi lesz a következő lépésed. Kubala képes volt rá, s nekem az lett a célom, hogy ezt az ismeretet elsajátítsam. Apám és Kubala László együttesen nyitotta fel a szememet, én pedig csak játszottam, játszottam, játszottam... Olykor suli helyett is, amitől az apám nem volt éppen felhőtlenül boldog. Mit tegyek, a foci jobban vonzott, mint a matek.

Minden sikertől egyformán boldog

– Úgy tűnik, jól választott. Jó két évtizede játékosként Európa-bajnok lett, a kilencvennyolcas, francia szempontból minden szinten bomba üzletnek bizonyuló világbajnokságnak pedig a főszervezője volt. Melyiket érzi kivételesebb tettnek?
– A boldogságnak szerintem nincs foka… Az, hogy hetvennyolcban Francia Kupát nyertem a Saint-Étienne-nel, ugyanúgy örömet szerzett nekem, mint az ön által említett két esemény.

– Értelmezhetjük ezt életfelfogásnak?
– Nem egészen. Ha sportoló, adott esetben futballista áll önnel szemben, mit gondol, mi mozgathatja azt az embert? A győzelem. Engem is ez hajtott: mindig a legjobbnak lenni, de a fair play szellemében, a határokat sohasem áthágva. Ez a fajta kényszer szüli a jó futballistát, az ő közösségük pedig a már-már legyőzhetetlen csapatot, a nagy klubot. Aki amolyan tessék-lássék módra dolgozik, többször veszít, viszont gyorsabban túl is teszi magát rajta. Mindamellett a labdarúgás csupán játék, passzió. A pályán elszenvedett vereség az élet más területein előforduló kudarcokhoz, tragédiákhoz mérten szinte semmiség. Ez a filozófiám.


– Európa-bajnok társa, Didier Six azt mondta, az önök diadalmenete jelenthette az első, de végső soron a legfontosabb muníciót a tizennégy évvel később vébét nyerő francia fiatalok számára.
– Alighanem igaza van. Bejártuk a győzelemhez vezető utat, s ők testközelből láthatták a menetelésünket. Mellesleg túlnőttek a példaképeken.

– Juthat ebből a ,,táplálékból” az idén a Bajnokok Ligája titkos esélyeseként kezelt Lyonnak is?
– Nem tudom. A jóslás nehéz szakma, de persze remélem, hogy a Marseille után a lyoniak is a csúcsra érnek.

– ,,Amíg az ember tízéves, addig futballozni akar, negyvenévesen a kispadra vágyik...”
– ,,...míg ötvenévesen a lelátón érzi jól magát.” Gyakran idézik, én mondtam.

– Most hol érzi jól magát?
– A honi szövetségben – Franciaországban alelnök vagyok –, illetve az UEFA és FIFA bizottságaiban végzett feladatok pontos ellátása nagy kihívás. Más természetű ez a munka, de élvezettel teszem a dolgom.

Egy magyar góllövőre rosszul emlékszik

– A memóriája akkor sem hagyja cserben, ha azt kérdezem, emlékszik-e első magyarországi látogatásának dátumára?
– Könnyebb lenne a helyzetem, ha arra kellene felelnem, mikor sétáltam legutóbb a Duna partján. Tudniillik kedd reggel. Várjon csak... Éppen harminc éve, hetvenhat tavaszán. Egy nullára kikaptunk, a gólt talán Bene Ferenc lőtte. Az volt a második válogatott mérkőzésem. Stimmel?
Bólintok, gondolatban rögvest bocsánatot kérve a találatot jegyző Fekete Lászlótól.
Michel Platinit ebédhez hívják. Feláll, kezet nyújt, majd tánclépésekhez hasonlatos sasszékkal az ebédlő felé veszi az irányt. Tudja, merre tart, de a tekintete másfelé kalandozik. Mint egykor a pályán.