Németország a 4x7.5 kilométeres váltó megnyerésével kedden harmadik sílövőaranyát szerezte meg a férfiaknál a lehetséges négyből. Hátravan még a 15 kilométeres tömegrajtos egyéni verseny, ez lesz az utolsó lehetősége a négy éve taroló, most azonban csak két ezüstéremmel szerénykedő norvég biatlonkirálynak, Ole Einar Björndalennek, hogy viszszaigazítsa fejére a félrecsúszott koronát.
Reuters
Ébren álmodnak: a német váltó csúcsra ért az olimpián
Reuters
Ébren álmodnak: a német váltó csúcsra ért az olimpián
Pazarabb időt kívánni sem lehetne, a sötét Torinóból kiérve ránk nevet a nap, ahogy felfelé kígyózik a szerpentin San Sicarióba. Csak a 3100 méter magas Chaberton csúcsát takarja felhő. Régi ismerősünket, az alpesi erőd maradványait most csak sejteni lehet, látni nem. A frissen hullott hó ideális a sílövőknek, ezúttal aligha kell szintetikus takarót varázsolni a pályára – a rendezők helyett megtette a természet, ahogy azt a békebeli téli olimpiákon megszokhattuk már.
Az oroszok Csepikovért hajtanak
Habár Németország toronymagasan esélyes, az oroszok mégis aranyéremmel kedveskednének 39 éves legendájuknak, Szergej Csepikovnak élete utolsó világversenyén. A habarovszki születésű – azaz távol-keleti –, de Jekatyerinburgban élő sportoló 1980-ban kezdett biatlonozni, három évvel azelőtt, hogy a német váltó második embere, Michael Rösch megszületett volna. Az 1988-as, calgaryi olimpián már tagja volt a győztes szovjet váltónak, s a 10 kilométeres sprintben bronzérmet szerzett. Albertville-ben második lett a stafétával – immár a Független Államok Közössége színeiben –, majd Lillehammerben is, megtetézve az egyéni sprint aranyérmével – de ekkor már Oroszországnak hozva dicsőséget. Ekkor, 27 évesen, visszavonult, hét évig élte a nyugdíjas sportolók életét. Aztán 2001-ben gondolt egyet, újrakezdte, s már-már régi formájára emlékeztetően versenyzett, a tavalyi Világkupában az összetett negyedik helyét szerezte meg!
A tizenhét staféta első emberei egyszerre vágnak neki az összesen harminc kilométernek, hangyabolyra hasonlít a San Sicarió-i fennsík. Egyelőre nem úgy fest, hogy Csepikovnak szép lesz a búcsúja: Ivan Cserezov, az első orosz háromszor is mellétrafál, a fegyver újratöltése időt vesz igénybe, csak hatodikként löki hátba az öreget.
Aki azonban nem hibázik sem a fekvőben, sem az állóban, s felhozza harmadiknak az oroszokat. Az első váltásnál még az amerikaiak vezetnek – Jay Hakkinen megszállottként fut, három ráadáslövése ellenére ő ér be elsőnek –, de a második váltásnál helyreáll a világ rendje: Rösch hibátlan teljesítményével az élre tör. Eddigre a norvégok behozhatatlan hátrányba kerülnek, a kétszeres torinói érmes Halvard Hanevold és Stian Eckhoff botrányosan teljesít, a harmadikként induló Frode Andresen pedig úgy lő, mintha részeg lenne. Öszszesen hetet téveszt, van olyan pillanata a versenynek, amikor csak a tizenharmadik, végül tizedikként érinti meg a befutóember, Björndalen vállát.
Addigra az elsőség kérdése eldőlt, annak ellenére, hogy Sven Fischer, a sprint itteni aranyérmese a rossz állólövészete (és egy büntetőköre) miatt több mint a felét elherdálta a Rösch által megszerzett előnynek, a befutó Michael Greis, a 20 kilométer bajnoka azonban növeli a fórt, s 20.9 másodperces előnnyel elsőként halad át a célvonalon. Nyikolaj Kruglov másodiknak hozza be az oroszokat, a harmadik helyről azonban csak a célfotó dönt: a francia Raphael Poirée és a svéd Carl Johan Bergman egyszerre esik be a célba, végül az ítészek a franciát látják előrébb.
No és Björndalen? Szokásától eltérően elsőre telibe trafálja mind a tíz korongját, az egész mezőny – tizenhétszer négy, azaz hatvannyolc biatlonista – legjobbjaként megnyeri az utolsó 7.5 kilométert, s a végén a cseh Michal Slesingrt lehajrázva ötödiknek hozza be az olimpiai bajnoki cím védőit. Produkciója valóságos hősköltemény, lám, lám, egy ötszörös olimpiai bajnoknak nem derogál megszakadni egy – látszólag – értéktelen ötödik helyért. Persze ehhez Björndalen szintű sportemberre van szükség.
Szpasziba, tovaris Tyihonov!
A statisztikusok kedvéért: Gross és Fischer egyaránt negyedik olimpiai aranyérmét szerezte, előbbinek a torinói az ötödik olimpiája, mind a négy elsősége a váltóban született. A sajtóértekezlet már a vége felé tartott, amikor kipenderült a tizenkét érmes elé egy idős, kalapos úr, és ékes oroszsággal – tolmács segítségével – hosszú mondókába kezdett. Pillanatok alatt kiderült, Alekszandr Tyihonov, a hatvanas-hetvenes évek négyszeres olimpiai bajnoka, egykori legendás biatlonista ő, és – már amenynyire ki tudtuk hámozni a szavaiból – még az év elején fogadást kötött valakivel, hogy Torinóban Gross is belép a négyszeres olimpiai bajnokok táborába. „Ezennel megnyertem a fogadást, az a nyereményem, hogy készíthettem Riccónak egy színaranyból öntött, briliánsokkal kirakott jelvényt, amely négy biatlonista alakját ábrázolja – a négy aranyérem emlékére. Ricco, fogadd el ezt a csekélységet! – recsegte az idős úr, majd átadta a tényleg megható ajándékot. Gross stílusosan válaszolt, miközben eldönthetetlen volt, hogy a megilletődöttségtől vagy az óriási erőfeszítés árán visszafojtott röhögéstől céklavörös az arca: „Szpasziba, tovaris Tyihonov!”