Az élet és a hegy napos oldalán

És a nap ragyog. Ez fontos. Az utóbbi két napban megbolondult az időjárás. Nyári olimpián általában akkor kezdődnek a versenyek, amikorra ki vannak írva, talán a sydneyi játékok záró napja kajak-kenu futamainak elhalasztása él az emlékezetünkben a közelmúltból, más nemigen. A téli olimpia viszont más. Itt alapvetően két rossz történhet. Ha nincs hó, vagy ha túl sok van. Pláne, ha esik. Az végképp beteszi a kaput. Mert százas sebességnél mégsem jó, ha a friss havon zúdulnak lefelé a sízők. Még rosszabb, ha nem látnak semmit.

A természet mindenesetre fura fintorokat vág a hegyi emberek képébe. Az első hét elején már olyan meleg volt, hogy még 2000 méter magasban is csöpörészni kezdett az eresz – az arcok barnultak, nagyobbik baj, hogy a hegyoldalak is. Indultak a hóágyúk. A víkendre viszont hatalmas hófelleg terítette be Sestriére-t és a környékbeli helyszíneket, így a hölgyeknek valamelyest szelídebb lankákat kínáló San Sicariót. El is kellett halasztani egy nappal a viadalt.

Hanem most – miközben alant a várost méla ború tartja rabságban –, a hegyláncok között kinyílt az ég. Ismét cirógat a napsugár, a léceket vakszoló szakembereknek pedig fel van adva a lecke: olyan anyaggal kell bekenni a talpat, hogy az a lehető leggyorsabban haladjon a vizesedő havon.

Mindenesetre a tizenegyedikként rajtoló kanadai Kelly Vanderbeek elég sokáig áll az élen, csak a huszonötödikként induló Janica Kostelic tudja megjavítani az idejét. Igaz, ő mindjárt 62 századot farag le belőle. A horvát géniusz egyébként amondó, kedveli őt a jó Isten. Ha nincs a hóförgeteg, bizonyosan nem indul az eredeti időpontban, vasárnap. Holott eredetileg azt sem tartották kizártnak a bennfentesek, hogy Janica mind az öt elsőséget besöpörje – csak az influenzavírust nem értesítették a lehetőségről. Kostelicbe életet leheltek a kombinációra – lesiklásban nem indult –, de kihagyni készült a Super-G-t is, a plusz egy nap viszont azt jelentette, megpróbálja. És most is elég jól ment neki, bár utóbb azt mondja a sajtótájékoztatón, „nálam a Super-G-ben sosem lehet tudni, hol huszonötödik vagyok, hol meg első”.

Most első. És még azután is az, hogy Alexandra Meissnitzer is célba ér. Holott a másik veterán – elnézést – osztrák, a műfaj összetett Vk-másodikja a pálya elején jobb Kostelicnél, a végén azonban a vizesedő hó lelassítja.

Janica ötödik olimpiai aranyérmének megszerzését már csak egyvalaki akadályozhatja meg: Michaela Dorfmeister. Nyolc éve, Naganóban egyetlen századmásodperccel szorult az amerikai Picabo Street mögé. Négy éve nem jött neki össze semmi, négy számban indult, de csupán helyezésekig (4.-5.-6.-9.) jutott. Pedig ő is megnyert már mindent a lejtőkön, csak az olimpiai aranyat nem. A szezon előtt bejelentette, ez a csúszás lesz a végső, mindegy, miként zárul az idény. „Túl nagy volt a nyomás eddig a sok szép eredményt követően. Most, hogy tudom, befejezem, szeretném élvezni az utolsó évet. Szeretnék lazán versenyezni, minden feszültség nélkül. Csak ilyen lelkiállapotban lehet dobogóra lépni” – szögezte le az elmúlt ősszel.

Tanulhat belőle minden élversenyző. Merthogy most, amikor úgy döntött, nem idegeskedik tovább, egészen megváltozott. „Nagyon tetszik, amit csinál és ahogy csinálja. Ez a felszabadultság csodákat művelt vele” – mondja róla fél órával később a sajtótájékoztatón Janica Kostelic.

Egyébként nem csupán róla beszél, de vele is. Még a célban. Dorfmeister beér, lefékez, nézi a táblát. Arca egykedvű. És még mindig. Akkor lép oda hozzá Janica. „Nyertél! Jobb az időd!” Dorfmeister egy pillanatra nem hisz a fülének. Aztán már látja is. És még jobban felszabadul. („Nem írták ki azonnal az eredményem – idézte vissza a beérés pillanatait utóbb. – Figyeltem a táblát, ám csak az állt rajta, hogy Janica vezet. Kerestem a nevem, de nem volt sehol. Akkor lépett hozzám oda Janica…”)

Valahogy így kell. Valahogy így lehet. Ha nincs görcs, és valaki tényleg megérdemli, akkor az eléri. Bizonyosan. Dorfmeisternek már egyetlen arany a beteljesedést jelentette volna. Minimum kettővel megy haza. „Ez hihetetlen. Így befejezni, a legmagasabb csúcson…” – kiáltozza vigyorogva. A higgadt értékelés pedig eképp hangzik: „Elég későn kezdődött a verseny, a délután három azt jelenti, hogy a nap sokáig sütötte a havat, ezért az eléggé olvadttá vált. Én meg úgy éreztem magam a startsátorban, mint egy versenyló a rajtboxban. Aztán amikor elindultam, rögtön az első kanyarban rendkívül jó érzés kerített a hatalmába. Már korábban, a pályabejárás során azt gondoltam, igen, ez a nap az enyém lehet, és az enyém is lett. Hogy így történt, ahhoz persze szerencse is kellett, meg a jó felszerelés, a léceim ugyanis olyan gyorsak voltak, hogy eleinte alig tudtam őket kontrollálni, mégis fantasztikusan éreztem magam lefelé menet!”

Kostelic sem boldogtalan, noha csupán 27 századdal maradt le: „A betegségem miatt sokkal nagyobb örömöt jelent ez az ezüstérem, mint a legutóbb az arany.”
Irigylésre méltó hölgyek. Nem véletlen, hogy a hegy és az élet napos oldalán vannak.