Igazi úri hely volt a Fradi

Az idézet 1999-ből, s az archívumok tanúsága szerint Torgyán Józseftől származik. Az egykori földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter ebbéli pozíciójában a Ferencváros társadalmi elnökeként is dolgozott, így nem csupán gazdasági és (ál)politikai ügyekben, de a sportvonatkozású sajtótájékoztatókon is hallatta hangját. Nyilasi Tibor menesztése után kevéssel például azt találta mondani: „Marijan Vlak úr szerződtetésével a világ élvonala jelent meg a Ferencvárosnál, ami új légkört, új szellemiséget hozhat az Üllői útra.”

Tény: a horvát szakember a második helyre futtatta be abban az évben az FTC-t, a levegő azonban ugyanolyan áporodott maradt, mint érkezése előtt. Noha roppant higgadtan beszél életének magyarországi szakaszáról, s tisztelettel a magyar futballról, némi igazság alighanem abban is van: fél év után „oxigénhiányos” állapotban intett búcsút a Springer-szobornak. Torgyán doktor szavaival élve: a világ élvonala bántóan rövid ideig vendégeskedett nálunk. Manapság a szlovák MSK Zilinát dirigálja, most éppen a beleki edzőtáborban.
– Az Artmedia lett a szlovák klubfutball zászlóshajója, s a stafétát éppen az előző három évben bajnok Zilinától vette át. Bajnokok Ligája-szereplésük révén a pozsonyiak ismertté lettek Magyarországon, a zsolnaiakról ellenben keveset tud a közvélemény.
– A Zilina ugyanolyan erős, minőségi klub, mint az Artmedia, jó körülmények között dolgozhatunk – felelte Marijan Vlak.
– Mióta is?
– Én januártól. Másfél évre szerződtem.
– Mi a céljuk?
– Pillanatnyilag három pont a hátrányunk az élen álló, egyaránt negyvenpontos Artmedia, Trnava, Ruzomberok trióval szemben, ami nem eget rengető különbség, azaz még elsők is lehetünk. Fő feladatom ugyanakkor nem feltétlenül pontokban és helyezésben mérendő: kiegyensúlyozott gárdát kell gyúrnom a Zilinából, ennek az igénynek kell elsősorban megfelelnünk. Az ősszel gyűjtött harminchét pont nem kevés, ám a megoszlása érdekes kérdést vet fel: hazai pályán csupán tizenötöt gyűjtött a csapat. Miért? Eddigi felmérésem alapján azért, mert egyrészt kevés az igazán tapasztalt futballistánk, együttesünk átlagéletkora huszonnégy év; másodsorban nem elég agresszívak a játékosok.
– Betekintést nyert a magyar és a szlovák labdarúgásba, hazájáét, a horvátot nagyon jól ismeri. Milyen azonosságokat és különbségeket lát?
– A bajnokságok nagyjából hasonló minőséget képviselnek, s mindháromra igaz: két-három, legfeljebb négy együttes küzd az aranyéremért, a többiek messze leszakadva tusakodnak. Az élen állók között azonban itt is, ott is csak nüansznyi különbségek mutatkoznak. Eltérések? Szlovákiában és Horvátországban jóval több fiatal szeretne futballista lenni, mint önöknél, ebből következően több a tehetség, akik valóban szép utat járhatnak be, ha dolgoznak. Önmagukért és azért a klubért, amelyik éppen foglalkoztatja őket. Az egyesületnek ugyanakkor respektálnia kell a játékosok erőfeszítéseit. Csak így lehet előbbre lépni, az egy mindenkiért, mindenki egyért elv jegyében. Szlovákiában a fiatalok koncentrációs képességét, s mint már említettem, a harcosságot kell fejleszteni. Kilencven percig figyelni, s az utolsó pillanatig agresszívnak maradni: ezek nélkül nincs siker.

– Mikor járt legutóbb Magyarországon?
– A Svédország elleni világbajnoki selejtezőt a helyszínen néztem végig a horvát szövetségi kapitány, Zlatko Kranjcar segítőjeként.
– Zavaros időszakban került a Ferencvároshoz – bár a mostaninál aligha lehet kaotikusabb helyzet…
– Hogy napjainkban mi történik az Üllői úton, nem tudom. Azt ellenben igen, hogy nagyon jól éreztem magam a Ferencvárosban. Az FTC-nél érezhettem, milyen egy nagy klub csapatát irányítani, amely korábban európai kupát nyert. Akkoriban is akadtak problémák, de igazi úri klub volt, a szó nemes értelmében.
– Újból munkába állna Magyarországon?
– Ez a körülményektől függ, például attól, éppen mi a munkám, nem tudok egyértelmű igennel válaszolni. Mindenesetre megfontolnám az ajánlatot.
– Nem is olyan régen hívták.
– Így van, a Honvéd tulajdonosával, Piero Pinivel tárgyaltam is. Kevésen múlt a megegyezés.
– Mégpedig?
– Apróságokon.
– Megkerülhetetlen téma a magyar–horvát közös Európa-bajnoki pályázat. Nem hiszem, hogy a szkeptikusok táborába tartozna.
– Őszintén remélem, hogy közösen sikerre visszük az ügyet. Nem csupán a futballon, a két ország gazdaságán is hatalmasat lendítene a sikeres kandidálás. Új stadionok épülnének, még több gyerek kerülne közel a sportághoz, és több ezer új munkahelyet is teremtene a rendezés. Ami – szó se róla – hatalmas munka lenne.
– Mint ahogy a két válogatott hozzávetőleg egy szintre hozása is…
– Miért? Ha a horvát és a magyar labdarúgást egészében a mérleg egy-egy serpenyőjébe tennénk, nagyjából egyensúlyban lennének. Például önöknél és nálunk is kevés a pénz a futballban, s a támogatók vagy nevezzük őket szponzoroknak, alapvetően szurkolói s nem befektetői a klubnak, amelynek pénzt vagy egyéb segítséget adnak. Márpedig a felzárkózáshoz hosszú távú, pontosan kidolgozott tervekre van szükség. Ebben mind a két ország hiányt szenved, de éppen a pályázat kínálja a változás egyik lehetőségét. Élnünk kell vele.