EU: mindenki játszhat, határok nélkül

Hosszas levelezés zajlott Rostás Gábor, a Postás-Matáv elnöke és a szövetség tisztségviselői között, ám a sok-sok papír kevés volt ahhoz, hogy közeledjenek egymáshoz az álláspontok. A szövetség a csapatbajnoki kiírásban megszabja, hogy egy-egy gárdában hány magyar és hány külföldi játékos szerepelhet meccsenként, a sporttörvény azon passzusára utalva, amely szerint a klub „…hivatásos (munkaszerződéssel rendelkező) sportolót csak akkor foglalkoztathat, ha a szövetség szabályai azt lehetővé teszik”. A hivatkozás korrekt, csak éppen ellentmond az állampolgárság szerinti megkülönböztetést tiltó európai uniós rendelkezéseknek.

A szövetségek nem korlátozhatnak

A témában a Bosman-ügy indította el a lavinát, több mint másfél évtizede. Jean-Marc Bosman szerződése 1990-ben lejárt a RFC Liège-nél, a klub pedig 11 743 ezer belga frankot kért az őt szerződtetni kívánó US Dunkerque-től. A franciák nem fizettek, Bosman hoppon maradt, és perelt. Az Európai Bíróság 1995 decemberében adott igazat a belga futballistának, kimondva: a lejárt szerződésű sportolókért nem kell fizetni, egyben eltörölte a tagországokból érkező idegenlégiósok számát korlátozó szabályokat.

A döntés azóta már a társult, tehát a belépés előtt álló országokra is érvényes. Ennek alapján szolgáltattak igazságot például az RC Strasbourg lengyel kosarasának, Lilla Malajának és a német TSV Östringen szlovák kézilabdázójának, Maros Kolpaknak. Hivatkozva az Európai Unióról szóló szerződésre (III. cím, 1. fejezet, 39. cikk), amely szerint „…a Közösségen belül biztosítani kell a munkavállalók szabad mozgását”, amely „…magában foglalja az állampolgárság alapján történő minden megkülönböztetés megszüntetését a tagállamok munkavállalói között a foglalkoztatás, a javadalmazás, valamint egyéb munka- és foglalkoztatási feltételek tekintetében”. Ezt egészíti ki az Európai Bíróság állásfoglalása, e szerint „…a közösségi joggal nem összeegyeztethető, hogy a szövetségek által szervezett mérkőzéseken korlátozzák a más tagállamok állampolgárságával bíró versenyzők számát”.

Mit is takar a nemzeti érdek?

Munkaügyi kérdésekben egyébként könyörtelen az Európai Unió. Jellemző, hogy a francia államot jelentős összegű kártérítésre kötelezték, mert az ország Tengeri Munkatörvénykönyve kimondta, hogy három francia állampolgárságú tengerész után lehet csak egy másik uniós ország polgárát felvenni legénységi állományba.
A keménységre mifelénk is akad példa – a sportban is. Január közepén rendőrök, a bevándorlási és az idegenrendészeti hivatal, valamint a munkaügyi felügyelőség munkatársai ütöttek rajta a pápai futballcsapat edzésén, munkavállalási engedélyt kérve a szlovák, a kanadai és a zambiai próbajátékostól. Eljárásuk törvényes volt, megfelelt az uniós normáknak, még akkor is, ha mifelénk csak akkor adnak ki munkavállalási engedélyt a futballban, ha a munkaadó szerződést kötött a játékossal – de ez egy másik mese.

Visszatérve a kiindulóponthoz, a Postás asztaliteniszezőihez. Rostás Gábor beadványaira természetesen válaszolt a szövetség. Volt, hogy a megkeresés időpontját („…sajnálatosnak tartom azonban, hogy véleményét csak most, az elnökségi döntést követően fejtette ki”), volt, hogy a megfogalmazást („…szeretném visszautasítani levelének stílusát és az egész elnökséget érintő, valamiféle eljárással fenyegető hangnemét”) kifogásolta a válaszadó, ám az elnök által citált szabályozással természetesen nem szállhatott vitába. Így aztán a törvény más passzusából idézett. Azt a kitételt emelte ki, hogy az állampolgársági megkülönböztetés tilalma alól a „nemzeti érdek” felmentést adhat. Igen ám, de egyrészt ez a kiskapu egyértelműen a válogatott csapatokra vonatkozik, másrészt pedig a sportág eredményeinek ismeretében a „nemzeti érdek” más hangsúlyt kap mostanság, mint amikor még Klampár Tibor, Jónyer István, Gergely Gábor, Magos Judit, Szabó Gabriella vagy éppen Oláh Zsuzsa képviselte a „nemzetet”. A hozzájuk hasonlítható klasszisok valóban mindenfajta védelmet megérdemelnek; persze ők is csak a hatályos jogszabályok teremtette kereteken belül.

Az elnök igazát hivatalos állásfoglalások támogatják meg. Rostás Gábor ugyanis kikérte a Nemzeti Sporthivatal, az Igazságügyi Minisztérium és egy ügyvédi iroda szakvéleményét, és valamennyi megkeresett (az NSH többször is) neki adott igazat. Más kérdés, hogy ez csak pirruszi győzelem lehetett – ugyancsak a jogszabályok miatt. A törvényességi felügyelet ugyanis az ügyészség dolga, a sporthivatal nem járhat el érdemben. Feladatköre szerint a Nemzeti Sporthivatal ugyan „…a sporttal kapcsolatos állami feladatokat látja el”, ám a megfogalmazás szerint csak „elemzi”, „előkészíti”, „összehangolja”az egyes témákat, esetenként pedig „véleményt nyilvánít”. Így aztán nem véletlenül szerepel esetünkben a hivatalból érkező levelek végén, hogy „…a 60/1992. (XI.17.) alkotmánybírósági határozat értelmében a Nemzeti Sporthivatal fentiekben kifejtett jogi véleményéhez joghatás nem fűződik, annak semmiféle kötelező ereje nincs”.

Csak az ügyészség avatkozhat közbe

Ezért aztán semmiféle szemrehányás sem érheti a szövetséget. Egyelőre csak a papírok mesélnek arról, hogy mást mondanak az uniós jogszabályok és mást a versenykiírás. Ügyészi közbeavatkozás nélkül nem állhat helyre az összhang közöttük. Ha lesz is eljárás, minden bizonnyal eltelik jó néhány hónap, amíg jogerős döntés születik az ügyben. A jogbiztonság ezúttal aligha az életet szolgálja, hiszen a sportban döntő a gyorsaság. Témánknál maradva, az idei versenykiírás csak az idény végéig érvényes, dönthet akármilyen fórum akárhogy, viszszamenőleg megváltoztatni – értelmetlen.
Mint ahogy azt vitatni, hogy Magyarország tagja az Európai Uniónak.
Jó tudni: a jogi következményekkel együtt. ---- S ---- A