Csak a csókosoknak jut kispad

– Olvasom a sportlapot, és azt látom, hogy az edzőt kereső csapatoknál ugyanaz a három-négy név forog, s ez bizony szemet szúr – vágott bele Détári Lajos. – Előbb Angyalföldön dobták be Gálhidi György, Bicskei Bertalan és Pintér Attila nevét, aztán Zalaegerszegen, és szerintem már Pápán is rájuk gondolnak. Félre ne értsenek, az említett urakkal semmi bajom, tisztelem és elismerem őket, de azért ez már több mint különös.

– Csak azt ne mondja, hogy az elmúlt évtizedekben nem szokott hozzá a furcsaságokhoz.
– Ehhez nem lehet hozzászokni! Az tűrhetetlen, hogy sokakat félrevezetnek!

– Kikre céloz?
– Azokra, akik benne vannak a futballban, tudja, kikről van szó.

– És aki nincs benne?
– Az egyelőre elégedjen meg ezzel a válasszal: remélem, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség december huszonegyediki rendkívüli közgyűlése megtisztulást hoz.

– Jelen lesz, netán felszólal a tanácskozáson?
– Legjobb esetben is csak nézőként veszek majd részt. De legalább a helyszínen szurkolnék Kisteleki Istvánnak, hogy amit elkezdett, azt vigye végig. Aligha szerzek újabb barátokat magamnak, mégis kimondom: itt az ideje, hogy azok az emberek, akik az elmúlt tíz-tizenöt évben a futballunkat irányították, elköszönjenek.

– Elárulhatná, mi bőszítette fel ennyire.
– Szinte minden hétre jut valami, mint például legutóbb a már említett edzőügy. Szentes Lázár játszott Zalaegerszegen, szerették is, ráadásul jó szakember, kérdem én: miért nem vetődik fel a neve a ZTE-nél? Érdekes, nem? Miként az is, ami a pro-licences képzés körül forog. Állítólag az a képzés egyik célja, hogy minél több tréner dolgozhasson külföldön. Nos, utánanéztem, az elmúlt esztendőkben négy magyar edző kapott munkát a határon túl, Bicskei Bertalan, Gellei Imre, Kiss László és jómagam. Nem hinném, hogy a négy akkora szám lenne. De hagyjuk is ezt a licences témát, nekem már nagyon elegem van belőle…

– Netán azért, mert önnek nincs meg a szükséges papírja?
– Ugyan már, nem magam miatt mondom most azt, amit. Én jól elvagyok, csupán zavar, hogy kevés szakembert engednek a tűz közelébe. Holott vannak tehetséges edzők – például Szabó András vagy Bücs Zsolt –, ám esélyük sincs rá, hogy jobb állást kapjanak. Azok a "csókosoknak" vannak fenntartva. Aki utoljára fityiszt mutatott a nagyhatalmú elöljáróknak, az a Nyíregyházán éppen engem alkalmazó Sziky Gyula volt. Bizonyára azért alkalmazott engem, mert ő nem függött a ligától, ugyanis a klubja nem tartozott a testületnek…

– Apropó, azt hallottam, három ajánlata is van.
– Utaltam már rá, ez a történet nem az én sorsomat hozza szóba. Legfeljebb annyiban érint, és ezt nyugodtan leírhatja: mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy ilyen mélyre jutottunk. Én például nemcsak edzőként, hanem játékosként is többet tehettem volna a magyar labdarúgásért. A legfőbb bűnös azonban nem én vagyok, hanem azok, akik ma is irányítanak. Egy jó döntésük azért lenne: ha a közgyűlésen végre átadnák a helyüket.