A délszláv iskola öröksége

A horvátok 1998-as világbajnoki harmadik helye nemcsak a tágabban értelmezett Kárpát-medence, de egész Kelet-Közép-Európa legnagyobb sikere volt a lengyel válogatott 1982-ben, Spanyolországban megszerzett bronzérme óta. Ugyan sem előtte, sem utána nem tudtak akár megközelítőleg hasonlót felmutatni, de figyelemre méltó, hogy az ország függetlenné válása óta csak egy világesemény, a 2000-es Eb selejtezőin buktak el.

Csaknem 130 ezer az igazoltak száma

A FIFA-tagságát 1992-ben viszszaszerző szövetség az ötmilliónál valamivel kevesebb lakosból majdnem 130 ezer igazolt labdarúgót tart nyilván. A több mint kétszer akkora népességű Magyarországon a Bozsik-program elindítása előtt 83 ezer igazolt játékos volt, a jelenlegi hivatalos, 130 ezres számot sokan "kozmetikázottnak" tartják.

De vissza az 1998-as bravúrhoz, amely több szempontból is mérföldkő, illetve fordulópont a horvát futballban. A csapat derékhadát az 1987-ben, Chilében U20-as vb-t nyerő klasszisok alkották. Zvonimir Boban, Robert Jarni, Robert Prosinecki, Igor Stimac és Davor Suker annyira kiemelkedett a délszláv iskola növendékei közül, hogy együttesükben még a jugoszláv nagyválogatottban mindig kínosan szem előtt tartott nemzetiségi egyensúly is felborult kissé.

A csapatban maradtak a szent tehenek

A franciaországi viadal után a félistenként tisztelt sztárok érinthetetlennek bizonyultak, a fiatalítás elmaradt: a nagy nemzedék kulcsemberei közül csak Zvonimir Boban, Drazen Ladic és Slaven Bilic mondta le a válogatottságot 2000 előtt. A korosodó csillagok pedig képtelenek voltak kivívni a kvalifikációt a holland–belga közös rendezésű Eb-re, és ami a legrosszabb, helyettük az akkor még Jugoszláviaként szereplő szerb-montenegróiak jutottak ki.
Ezután nem volt könnyű a váltás, mert a délszláv háború alatt rengeteg jó játékos szerződött külföldre – márpedig meggyengült bajnoksággal a háttérben rázós feladat ütőképes válogatottat építeni. A társadalom lelkesedése is megcsappant kissé, holott korábban jelentős szerepet játszott a sportág fejlődésében, hogy amolyan nemzeti ügynek számított.

Mirko Jozic kétéves regnálása után Otto Baric vette át az irányítást. Odahaza nem szerették, mert Davor Sukerék fantáziadús, gólgazdag játékához képest védekező, óvatoskodó, németes stílust erőltetett. Vitathatatlanul az ő érdeme viszont Dado Prso meghívása a válogatottba, és nagy kudarcáról sem beszélhetünk, elvégre a horvátok a legutóbbi Eb-n a franciák és az angolok mellől nem jutottak be a legjobb nyolc közé, ami talán megbocsátható.
Zlatko Kranjcar, az új kapitány egyesek szerint újra a Blazevic-filozófiát próbálja meghonosítani, bár a látottak egyelőre inkább a hatékonyság előtérbe helyezésére vallanak. Csapata meglehetősen vegyes társaság. Ivan Klasnic, illetve Niko és Robert Kovac például sohasem élt Horvátországban, valamennyien Németországban születtek. Joseph Didulica, Anthony Seric és Josip "Joe" Simunic Ausztráliában látta meg a napvilágot, utóbbi állítólag nem is igen beszél horvátul.

Zlatko Kranjcar manapság is gyakran indul világ körüli felfedező túrára, horvát diaszpórájú távoli országokba, de a kiszemeltek nevét az utolsó pillanatig nem hozza nyilvánosságra, nehogy az illetőt a helyi szövetség elhappolja, amint az Mark Vidukával és Josip Skokóval történt. Jelenleg az egyetlen ismert jelölt Daniel Bilos, az argentin Boca Juniors támadója, akiről úgy tartják, a térdével már sokat kínlódó Dado Prso utóda lehetne. Ha José Pekerman nem küld neki meghívót a közeljövőben, elképzelhető, hogy Bilos elvállalja a felkérést.

A magyarok is követhetnék a példát

Kevin Kuranyira gondolva felvetődhet, nálunk is ajánlatos lenne meghonosítani a stratégiát. Ha már másképp nem megy…

---- A ---- &