A pechsorozat folytatódik

- Kezd már nagyon elegem lenni az egészből. Egy hétig lázas vagyok, aztán néhány hétig minden rendben, majd ismét előjön a láz. A német verseny előtt is ez történt. Hatvan kilóban indultam volna, két kiló súlyengedménnyel le is fogyasztottam, aztán mégsem ültem be a Dortmund felé tartó kisbuszba. Valami alattomos nyavalya lappanghat bennem, sokáig nem érdekelt, mert nem vagyok síránkozós, orvoshoz futkosó típus, de most betelt a pohár. A napokban bemegyek a Sportkórházba, és tetőtől talpig kivizsgáltatom magam, vérvétellel, minden létező kínzóeszközzel.

- Nem csoda, hogy így, állandó megszakításokkal nem tud felkészülni egyetlen versenyre sem.
- Gondolkodtam azon, hogy Dortmundba mindezek ellenére elmegyek. De aztán meg rájöttem, mi szükség arra, hogy feltöröljék velem a szőnyeget? Nem a glóriámat féltem a lepottyanástól, de ha a sérülésveszély nagyobb, mint amennyi előnyöm származik a versenyből, akkor minek. Birkózni biztosan nem felejtettem el, de az erőnlétemen már akadna csiszolnivaló.

- Aztán meg jött az autóbaleset.
- Az Árpád hídról kanyarodtam le, előttem álldogált a belső sávon egy lerobbant autó, olyan rossz helyen, hogy pont nem láthattam. Előttem egy teherautó ment, az utolsó pillanatban kihúzódott, nekem már nem sikerült. Bele is ütköztem az autóba rendesen. Megsérült kicsit a combom, a nyakam. A légzsák nagyot ütött, a fejem előre, majd hátracsapódott, beleroppant a nyakam, s ez finoman szólva nem tett jót a különben is problémás gerincsérvemnek. Ezenkívül a szélvédőbe beüthettem a kezem, napokig remegett, már a szokásos zsibbadáson kívül. Szerencsére semmi komoly, végződhetett volna sokkal roszszabbul is. Gyógykezelésre, fürdőbe jártam, rövid időn belül rendbe jöttem. Aztán amikor már éppen folytattam volna az edzést, megint felszökött a lázam. Az idén nem számoltam, de legalább tízszer hagytam abba és kezdtem elölről a felkészülést. Most is fekszem az ágyban, és nézem a tévét. Nagyon unom már…

- Nem mindennapi pechsorozat. De aggódva kérdezem, mi lesz így a szeptember végi budapesti vébével? Ha jól számolom, hetven nap sincs hátra a rajtig.
- Az biztos, hogy a vébé közeledik, és az is biztos, hogy nem gyógyulok, ahogyan én szeretném, és nem vagyok olyan állapotban, amilyenben szeretnék. Néha emiatt majd szétrobbanok a dühtől, ezért is döntöttem az alapos kivizsgálás mellett. Ha gyorsan rendbe jövök, gőzerővel elkezdem a felkészülést, már kiéheztem a birkózásra. Azzal nyugtatgatom magam, hogy az egészség a legfontosabb. Most még erre összpontosítok.