Megígérte a gyerekeknek az aranyat

Érem nélkül érkezik. Fotós kollégám összeomlik. "Anélkül nem jó. Menj vissza érte, légy szíves." Tímeában semmi allűr nincs, noha nem egészen egy napja történelmi tettet vitt végbe: megvédte bajnoki címét. "Jó, de az legalább húsz perc." Tímea el, addig a vívókülönítmény másik érmesével, Nemcsik Zsolttal beszélgetünk. A román zsűrielnökről, akivel kapcsolatban semmi különösebb élmény nincs a múltból, "egyszerűen csak határozatlan", arról, hogy most teljes mellszélességgel a csapatra koncentrál, "nem olvasok semmit, nem hallgatok semmit, nem nézem a netet, megpróbálom teljesen elfelejteni, ami a döntőben történt."
Tímeának viszont nincs mit felejtenie.

A kétszeres bajnok csinálja, amíg szereti

- A neten olvastam, hogy még a sydneyi sikert sem tudta megemészteni, nemhogy ezt. Mégis, hol tart a folyamat?
- Abszolút jó érzések munkálnak bennem. És tudom, hogy körülbelül egy jó fél éven át megismernek az emberek, gratulálnak, ünnepelnek majd, és persze rám szakad minden, ami ilyenkor megszokott. (Nemcsik) Zsolt még nagyon boldog, de nem tudja, mi vár rá. Szóval, nagyon örülök ennek a második éremnek, de csupán akkor ülepszik le bennem az egész, amikor hazaérkezünk.
- Most őszintén: mindazok után, amin átment, bízott abban, hogy sikerülhet?
- Én ide úgy jöttem ki, hogy megint enyém lesz az arany. Nem nyomasztott a tét, sem az, hogy címvédőként kell pástra lépnem. Több-kevesebb nyafogással végigcsináltam egy nagyon kemény, hathetes felkészülést…

- Mégis: mit várnak el manapság egy harminc fölötti, kétgyermekes anyától?
- Pontosan ugyanannyit, mint egy gyermektelen huszonnégy évestől. Napi három edzés, kondi, iskolázás, asszózás.
- Közben megfordult a fejében, hogy tulajdonképpen minek kell ez nekem?
- Ilyenkor már nem, amikor az ember érzi a verseny közelségét. A hosszabb felkészülés során már inkább.
- Megfordult?
- Meg. Legalább háromszor. Hogy jól tettem-e, hogy folytattam.
- Köthető valamilyen alkalomhoz?
- Mondjuk, egy kiesés után egy versenyen.

- Véresen komolyan?
- Sohasem vetődött fel teljesen komolyan, hogy abbahagyom, csak az, hogy elég lökött vagyok. Meg aztán van egy komolyabb oldala is ennek: Sydney után a KFKI Számítástechnikai csoportjával kötöttünk egy négyéves szerződést, s minthogy a szülési időszak alatt korrektek voltak velem, nekem is annak kellett lennem.
- Ebben a sportágban hihetetlenül ritka az olimpiai címvédés: nem gondolt arra Sydney után, hogy ha folytatja, és nem jönnek úgy az eredmények, akkor mondjuk, elkezdi bontani a saját szobrát?
- Nem gondolnám, hogyha valaki nem a csúcson hagyja abba, akkor utána a többi már csak szoborbontás. Én azt vallom, hogy az ember addig csinálja, amíg szereti. Én ezért nem fejeztem be kétezerben. Elvettem volna magamtól egy örömforrást. Én imádom a vívást, teljesen a rabja vagyok. Meg a férjem is támogatta ezt a döntést, elvégre elég feszült vagyok, ha nem járhatok le edzésre… Ha huszonöt év után abbahagyod a sportolást, akkor automatikusan kialakul benned egy feszültség, amelyet képtelenség mással levezetni. ---- - Így, a második aranyérem megszerzését követően végképp nyugodtan beszélhet arról, hogy az első mennyiben változatta meg az addigi életét.
- Nagyon is, meg nem is. Az ajtón kívül nagyon, de ha bezártuk az ajtót, akkor maradtunk azok, akik voltunk: a régi, összetartó család. Semmit sem vittem haza a kinti felhajtásból, és nem is szerettem volna. Szuper, hogy megismertek, hogy rám dudáltak, de ettől még nem változtak meg az otthoni mindennapjaink. Egyébként az elején tudták igazán, ki vagyok - most, Athén előtt egy héttel dinnyét vásároltam az egyik zöldségesnél, aki rám nézett, és azt mondta: a maga mosolya ismerős. Sportoló? Igen. Maga nem a Kovács? Hát, nem… A végére azért összehoztuk. Mindenesetre letesztelem, ha hazamegyek, bár lehet, hogy már nem lesz dinnyéje.

- Hazamegy, kétszeres olimpiai bajnokként. A győzelem után azonban úgy fogalmazott, hogy az ön szemében továbbra is Flessel a világ legjobb párbajtőrözője. Holott az olimpiai aranyakat tekintve kettő egy önnek, márpedig ha valami számít, akkor ez.
- Ez így igaz, ám én úgy vélem: ha valaki nyer valaki ellen, akkor… Hogy is fogalmazzam meg… Meg kell könnyíteni számára a vereség elviselését. Nem szabad megalázni, hanem meg kell köszönni neki, hogy én olimpiai bajnok lehettem. Egyébként sem szeretem azt hangsúlyozni, azt kiélesíteni, hogy ki a legjobb, az nem az én stílusom.
- Szerintem, szerintünk ön, már persze az eredményjelző alapján.
- Ez jólesik. ---- - Sportorvosok szerint az anyák sokszor még jobbak lesznek a gyermekük világrajötte után, részben a hormonrendszer átalakulása, részben az izmok lazábbá válása miatt.
- Én viszont úgy gondolom, hogy elsősorban pszichésen változtam meg. Már nem a vívás a legfontosabb, és innentől fogva el mered ereszteni a támadást. A kudarc már nem hagy olyan mély sebeket, mint régebben. Mondjuk, Atlantában. Azt mondom, hogy ez a második aranyérem kárpótolt kilencvenhatért. Sydney után még nem éreztem ezt teljes mértékben.
- Az nagyon megviselte?
- Ha nincs mellettem Udvarhelyi Gábor, akkor már rég nem vívnék. Akkor sokkal komolyabban gondolkoztam el a befejezésen, mint mostanság.

- Sok energiát emésztett fel, amíg meggyőzte az akkori mestere?
- Amit mondott, azt én vakon követtem. Kapcsolatunk során kialakult egy borzasztóan mély kötődés kettőnk között, az ő szavai és mondatai meggyőztek arról, hogy folytatnom kell.
- Van egy másik verzió is: a különösen nagy koncentrációt igénylő sportokban az anyák - igaz, ön erre a cáfolat, netán a szabályt erősítő kivétel - már nem igazán hághatnak a csúcsra, mert az összpontosításhoz szükséges mentális kapacitását lekötik a gyermek körül forgó gondolatok.
- Ez belemagyarázás. Hét éve járok sportpszichológushoz, Vura Mártához, aki Sydney előtt is, és most is megcsinálta velem a tesztet a verseny előestéjén, és azt mondta: teljes nyugalommal enged el, mert megfelelő lelkiállapotban vagyok, mindent meg tudok tenni, hogy nyerjek.

- Egyébként milyen lelkialkat? Könnyen kihozható a sodrából, vagy fát lehet vágni a hátán?
- Na azt azért nem. Borzasztó érzékeny vagyok, rendkívül könynyen elsírom magam, mert nem nehéz megbántani. Viszont elég hamar vigasztalódom, ami egy jó tulajdonság. Most szerencsére nem volt rá szükség.
- Mikor volt?
- Egyszer kaptam egy idézőjeles pofont, picit hisztiztem edzésen. Apróságok tudnak kiborítani, aztán azokat általában felfújom és akkor robbanok. De aztán megbeszéljük negyedóra alatt. Bár a kubai világbajnokságon egy nagyjelenet után a volt mesterem csak annyit mondott: "Szegény Sanyi…" Ebben minden benne volt. Sanyi (Varga Sándor, Nagy Tímea férje - a szerk.) egyébként az utóbbi időben sokkal többet volt csendben otthon, és nem válaszolt, amikor feszültebb voltam. Ô szokta mondani amúgy, hogy kizárólag én tudom kihozni őt a sodrából. Erre büszke vagyok!
- Ha sikerül, az bravúr?
- Igen, és akkor megyek utána pitizni, elnézést kérni… ---- - A gyerekek mennyit "fognak" abból, hogy a mama éppenséggel egy országot ugraszt talpra négyévenként?
- A nagyobbik már sokat. A Kaczander-féle Pingvin-úszóóvodába jár, s bár szeretném őt burokban tartani, hogy ne érintse meg őt úgy ez a győzelem, meg minden, de sok hatás éri, az uszoda ugyanis mégiscsak sportközeg. Szóval abszolúte tudta, hogy egy fontos versenyre megyek, amit olimpiának hívnak. És érezte, hogy kezd feszültté válni a légkör körülöttem, jöttek a tévék, hívtak a rádiók, az indulás előtti estén pedig elpityeredett, és azt mondta, ezt csak én nyerhetem meg. Addig nem éreztem semmi nyomást, de ezzel egy akkora terhet rakott rám, amit azért el kellett cipelni idáig. Elvégre egy anya lelkében ilyenkor csakis az motoszkál, hogy de jó lenne győzni, mert akkor Csenguskának örömet szerezhet.
- Beszélt már vele?
- Nem. Borzasztóan megviselne mindkettőnket. Jobb, ha nem telefonálunk, mert ha beszélünk, akkor rögtön azt hiszik, hogy mindjárt jövök, várnak, kiülnek az ajtó elé.

- Egyáltalán nem hívta őket?
- Nem. Amióta eljöttem, nem…
- Ez… Ez döbbenetes. Azóta nem beszélt a kicsi lányaival?
- Nem, de ha még sokáig feszegetjük a témát, akkor azonnal elbőgöm magam…
- Isten őrizz… A gyerekekről még azért kérdezhetem?
- Persze. ---- - Az imént arról beszélt, próbálja Csengét burokban tartani a sportot illetően. És a nevelés egészét tekintve?
- Ahogy nő, úgy próbálom irányítgatni, napról napra haladva. Természetesen nem határozhatom el előre, hogy tizenvalahány évesen randizzon először, ugyanakkor próbálom a kis lelkét és testét úgy irányítani - és ugyanez lesz a helyzet később Lucával is -, hogy olyan élete legyen, mint amilyen nekünk van Sanyival. Békés, boldog, nyugodt. Ha ez sikerül, akkor jól neveltem fel.
- Miután szerelmese a vívásnak, nehéz elképzelni, hogy hirtelen "szakítanak". Elképzelhető, hogy esetleg Pekingben is viszont látjuk?
- Egyelőre csak a csapatverseny foglalkoztat, az a legfontosabb. Különben is, ez annyira fontos döntés, hogy még Sanyival is meg kell beszélnem. Azaz végleges választ legfeljebb jó fél év múlva hallhatnak tőlem. Egyébként pedig nem hinném, hogy bármikor képes lennék elszakadni a vívástól. Majd indulok veteránversenyeken, ha nem hízom meg túlzottan.

- Annyira aligha lesz vészes a helyzet.
- Ne vicceljen, a két terhességem során harminc kilót híztam, mindkét gyerek esetében.
- Mennyit?
- Harmincat. Na jó, pontosan huszonkilencet.
- Ahhoz képest…
- Tíz-tizenkét kiló ott maradt a szülőasztalon, a többi nyolccal kellett foglalkozni, de a gyerekek mellett, vívóként elég strapás az élet, azaz túl sok probléma nem volt a súlyommal.

- Tegyük fel, hogy egyszer azért mégiscsak befejezi. És utána? Sok egykori világklasszist frusztrál az a tudat, hogy a civil életben már semmit nem tud olyan szinten csinálni, mint a sportot, amiben anno a legjobb volt.
- Nem hinném, hogy ez nálam problémát jelent majd. Szeretném felnevelni a gyerekeimet, huszonnégy órából huszonnégyet az ő szolgálatuknak szentelni. Én ugyanolyan szinten akarom csinálni az anyaságot, mint ahogyan a vívást csináltam. ---- "Gratulálok, az athéni olimpia tippversenyén ön egy tízméteres toronyugrást nyert!" - olvashatta Varga Csenge tüneményes óvonőjének sms-üzenetét Varga Sándor, aki vasárnap este nevetve mesélte, a rajt előtt megfogadta, ha élete párja megszerzi második ötkarikás aranyérmét, akkor a Hajós Alfréd Uszoda legmagasabb tornyából a vízbe veti magát. Mindezek után megállapítható: a Varga házaspár szereti a magaslati levegőt; igaz, amíg Nagy Tímea a dobogó felső fokáról mosolyogva integet, addig afelől kétségeink vannak, hogy ura is hasonló lelkesedéssel mászik majd fel a létrán…
De ugrik, és ez a lényeg.

Az imént idézett "esemes" persze csak egy volt a több mint száz közül. A "Szívből gratulálunk" volt az alap, míg a "Használt defibrillátor nem érdekel?" jelentette a csúcsot. Írtak a közeli és a távoli rokonok, üzentek a barátok, s néhány ügyes ismeretlen is kiderítette, mely telefonszámra kell postáznia jókívánságait. Koltai Róbert és Pogány Judit is "jelentkezett", az ismeretség annak köszönhető, hogy Varga Sándorék segítettek nekik a Világszám című film elkészítésében. Üssük le a magas labdát: Világszám az is, világszám ez is.

Az édesapjával hajnali háromig az élet nagy dolgairól (lásd még: család, szeretet, boldogság) beszélgető Varga Sándor hétfő reggel ötkor kislánya, Luca "jelzésére ébredt", hogy aztán hattól már a különböző hívásokra válaszoljon. Elsőként persze kedvesével beszélt, majd jöttek a különböző újságok, rádiók, televíziós csatornák. Tényleg jöttek: annyi forgatócsoport talán az olimpián nem dolgozik, ahány hétfőn felkereste őket.

És Varga Sándor csak mesélt s mesélt. Például arról, hogy Titi fegyverének markolatát két, a számukra legfontosabb név díszíti: Csenge és Luca lányuké. Vagy arról, hogy amikor a finálét követően végre beszélni tudott feleségével, ő rögvest azt kérdezte: a gyerekek lefürödtek már? No meg arról, hogy amikor a szerinte hihetetlen tettet végrehajtó Tímea fellépett az athéni emelvény tetejére, a világot nem egyszer végigverő kezével a következő üzenetet küldte: érkezik a harmadik gyerkőc, úgyhogy ideje abbahagyni.
Vonatkozik ez a cikkre is: ennél szebb befejezést elképzelni sem lehet.