A hagyomány kötelez

De az legalább jól sikerült. A rengeteg játékost kipróbáló Valerij Gazzajevet tavaly nyáron felváltó Georgij Jarcev – dacára a kedvezőtlen fogadtatásnak – szinte csodát tett a továbbjutás lehetőségét addigra kis híján elpackázó csapattal. Javított az öltözőbeli hangulaton, önbizalmat csepegtetett a játékosokba, és sikerült visszacsalogatnia a közönséget, maga mellé állítania a kezdetben tartózkodó sajtót. Ha nehezen is, de meglett a portugáliai kvóta.
"Vacilláltam, hogy elfogadjam-e a kinevezést, mert a válogatott körüli helyzetet magam is kritikusnak ítéltem meg. Aztán mégis rábólintottam az ajánlatra, mert hittem, hogy van kiút a gödörből. Olyan játékosokra építettem, akiket régről ismertem" – emlékezett vissza a kezdeti lépésekre a kapitány. Tulajdonképpen nem tett mást, mint visszahelyezett jogaiba néhány idősebb játékost (Alenyicsev, Mosztovoj, Onopko), és bátran beépített a csapatba egy-két, már az "inkubátorban kegyvesztetté lett" fiatalt, mint például Dmitrij Bulikint. A végeredmény ismeretében azt kell mondjuk, eddig minden húzása bejött.

A kérdés már csak az, hogy a csapatban felgyülemlett keserűség átalakítható-e akkora erővé, hogy megszakadjon az utóbbi nagy tornák rossz orosz sorozata. Az elmúlt években ugyanis a szbornaja jellemzőjévé vált, hogy amint eltávolodik hazájától, játéka betegesen óvatossá szelídül. Ilyesmiről pedig nem írnak az érvényesülés modern receptkönyvében. Ugyanakkor némi biztatást jelent, hogy a Wales elleni pótselejtezőn éppen az idegenbeli fellépés hozta meg a sikert. "Egészen különleges küzdeni tudásról tettünk tanúbizonyságot. A játékosok felismerték, hogy ezt a lehetőséget bűn lenne hagyni kicsúszni a kezünk közül. Éppen elégszer megtettük ezt az utóbbi években" – adott háttérmagyarázatot Jarcev. ---- Noha a BL-ben vitézkedő Lokomotiv Moszkvából toborzott játékosokra (Ovcsinnyikov kapusra, aztán a védőkre, Jevszejevre, Szennyikovra, a középpályás Loszkovra és Izmajlovra), no meg a Portóval BL-t nyerő (a döntőben gólt és gólpasszt jegyző) Alenyicsevre nem süthető rá a sikertelenség bélyege, a mai válogatott kollektív emlékezete csupa-csupa szomorúságot, korai kiesést őriz (1994, 1996, 2002). Szemben a Szicsov, Kerzsakov, Izmajlov és Guszev fémjelezte új generációval, némelyeknek ez lesz az utolsó lehetőség a javításra. "Sohasem mondtam le a válogatottságot, és nem is fogom, de úgy érzem, a koromnál fogva a következő vébé idején legjobb esetben is csak a szurkolás jut nekem" – mondta például a 36 éves Alekszandr Mosztovoj. Hasonló lelkesedéssel készült a több mint 100-szoros válogatott védő, Viktor Onopko (35) is egészen addig, ameddig a felkészülés finisében – Ignasevicshez és Panovhoz hasonlóan – sérülés miatt ki nem dőlt a sorból.
Van egy többre hivatott orosz futballista, aki ugyan egészséges, mégis a lelátóra kényszerül. Jegor Tyitovról van szó, aki nem játszott a Wales elleni pótselejtező első mérkőzésén, balszerencséjére azonban kisorsolták doppingvizsgálatra – és ott meg is bukott a szovjetek által korábban előszeretettel alkalmazott bromantannal. Igazából nem Tyitov egy évre szóló eltiltása okozott nyugtalanságot az orosz táborban, még csak nem is az óvásukkal minden fórumot végigjáró, az Eb-részvételt nagyon akaró walesiek makacssága, hanem a doppingolás hírének külső fogadtatása. "Időnk is, megfelelő játékosaink is vannak a pótlására" – mondta az év elején Jarcev, de azt ő sem vitatta, hogy a szakmai káron túl erkölcsi csapás is érte a csapatot. "Olyan ez, mintha már a kezdés előtt lőttünk volna magunknak egy jó nagy öngólt" – tette hozzá az orosz szövetség egy inkognitóját megőrizni kívánó vezetője.
Arról sincs vita, hogy ha nehéz is, fátylat kell borítani az ügyre, hisz nyakunkon az Eb-rajt. "Jó, hogy az elején egy kiemelkedően erős csapattal, a spanyollal találkozunk. Ez nemcsak a motivációnkat növeli, de egy esetleges jó eredmény sokáig tartó lendületet is kölcsönözhet nekünk" – fordult arccal a jövő felé Jarcev. ---- Már érintettük, hogy az első kontinenstornát a szovjetek nyerték meg – nos, tegyük hozzá, hogy a sorozat történetének első mérkőzését is ők játszották: 1958. szeptember 28-án a moszkvai Lenin-stadion százezer nézője előtt, nagyszerű első félidőt követően éppen a mi válogatottunkat győzték le 3:1-re (végül a visszavágót is 1:0-ra megnyerve jutottak tovább).

A legbalszerencsésebb kiesés is a szovjetek nevéhez fűződik: az 1968-as torna elődöntőjében 0:0-ra végeztek a házigazda olaszokkal, akik végül is pénzfeldobásnak köszönhették a továbbjutásukat. Ráadásul a szertartást kétszer is el kellett végezni, mert az első pénzérme begurult a zuhanyozó rácsa alá. Később megtalálták, és kiderült: a szovjeteknek kedvezett volna…

A legtöbb (három) elveszített finálé a szovjetek statisztikájában található: 1964-ben Spanyolország (1:2), 1972-ben az NSZK (0–3), 1988-ban pedig Hollandia (0–2) foszlatta szerte az első kiírás óta egyetlen Eb-t sem nyerő szbornaja aranyálmait.