Az egyik fent, a másik lent 1.

– Először is gratulálok. Hová került a kupa?
– A vitrinembe, a többi díj mellé – mondja Budai Krisztián.
– Semmi megkülönböztetett bánásmód?
– Nem, semmi. Miért?
– Mert úgy gondoltam, hogy ha egy ilyen erősségű tornán valaki megkapja a legjobb kapusnak járó különdíjat, azt legalább kiemelt helyre teszi, de azon se csodálkoznék, ha mindjárt egy külön szobát nyitna neki.
– Ezek szerint csalódást kell okoznom, semmi ilyesmit nem tettem. Viszont ha azt kérdezi, hogy itt legbelül milyen helye van ennek a kupának, arra azt válaszolom, több mint előkelő. Talán ez a legkedvesebb díjam mindegyik közül. Sőt, azt sem tagadom, nagyon büszke vagyok rá.
– Azért így már sokkal jobban hangzik. Annál is inkább, mert megdolgozott ezért a különdíjért.
– Köszönöm, ha így gondolja. Tény, hogy én is éreztem, jól megy a védés, de szerintem ez nem csak erre a tornára igaz, mert az utóbbi időszakban már kiegyensúlyozott voltam, és – hiszek abban, hogy más is így véli – jó teljesítményt nyújtottam. Különösen amióta az Alba Volánnál állandó kezdőkapus vagyok. Sokat számít, hogy hétről hétre bizonyítanom kell, mégpedig nagyon erős Interliga-csapatok ellen. Tudom, akadtak, akik nem értettek egyet azzal a szövetségi döntéssel, hogy a bajnokságban csak magyar kapus védhet, de én nagyon sokat nyertem ezzel, és szerintem a többiek is hasonlóan vélekednek. És az én esetemben az is számított, hogy az Eurotour-sorozat keretében a válogatottban is védhettem, sőt a világbajnokságon is kaptam lehetőséget. Szerintem mindezeknek együtt köszönhetem, hogy mostanában egyre jobb formában védek.
– Amit a szlovákok is megtapasztalhattak…
– Ha az AstraZeneca-kupán lejátszott három meccs közül kellene választani, én is arra emlékszem vissza a legszívesebben, az a találkozó örök emlék marad számomra. Úgy gondolom, az önmagáért beszél, hogy egy ilyen szintű csapattól mindössze két gólt kaptam, ami persze nem kizárólag az én érdemem. És azt sem volt rossz látni a jégen, hogy az idő előrehaladtával egyre idegesebbek, egyre kétségbeesettebbek lettek a szlovákok, egyre többet bosszankodtak, káromkodtak egy-egy kihagyott helyzet után, és mind görcsösebbé váltak. Az óriási siker után mindenki azt várta, hogy a hollandokat könynyedén bedaráljuk, de mi tudtuk, hogy nehéz meccs vár ránk, hiszen már a világbajnokságon is megszenvedtünk velük, és azt sem szabad elfelejteni, hogy van néhány honosított kanadai hokisuk is. Szóval, mielőtt bárki azt hinné, nem becsültük le őket, sőt. A második harmadban pedig volt egy kisebb hullámvölgyünk, így hátrányba is kerültünk, de a végére sikerült megmentenünk az egyik pontot. Nem játszottunk igazán jól, de küzdöttünk, amit szerintem értékelt a közönség. A fehéroroszok elleni döntőben pedig jól kezdtünk, ám a végére én és a csapat is elfáradtunk.
– Mennyiben játsszák másként ezek a sztárok a hokit, mint mondjuk az Interligában szereplő csapatok?
– Hát… van különbség. A tornán a fehéroroszokat és a szlovákokat közel egyformának éreztem: mindkét csapat játékosai nagyon gyorsak, technikásak, és sokkal keményebben lőnek, mint ahogyan azt általában megszokhattunk.
– Egyszóval jobbak…
– Igen, ez tény. Mert annak ellenére, hogy legyőztük a szlovák válogatottat, még nem gondoljuk, hogy jobbak lennénk náluk. Nem, erről szó sincs, csupán abban a pillanatban nekünk jött ki a lépés.
– Gondolkoztak már azon, mi lehet az oka, hogy az erősebb ellenfelekkel szemben általában jobban megy a válogatottnak, míg a gyengébbnek tartottakkal rendre megszenved?
– Igen, ez valóban így van, magyarázatot viszont még nem találtunk. Ezt tekinthetjük a magyar hoki átkának is, amitől persze jó lenne minél előbb megszabadulni. Egyébként azt azért megjegyezném, hogy nagyon kiegyenlítődött a mezőny, a divízió–1-es világbajnokságon szereplő csapatok többsége azonos esélylyel lép jégre a másikkal szemben. A jövő tavaszi norvégiai vébé együtteseit végignézve szerintem csak a belgák ellen mehet bárki biztosra, a fehéroroszok felfelé egy kicsit kilógnak a mezőnyből, míg a britek, a hollandok, a norvégok és mi közel azonos játékerőt képviselünk.
– Tehát a kapusoknak döntő szerepük lehet. A kérdés már csak az, hogy Szuperrel vagy Budaival kezdődik majd a magyar válogatott összeállítása?
– Én már annak is örültem, amikor bekerültem a válogatottba, aztán amikor a világbajnokságon védhettem, még boldogabb voltam. Nem gondolom, hogy most én leszek az első számú kapus, de szeretnék mindent megtenni, hogy az legyek, és remélem, hogy képes leszek versenyre késztetni Szuper Leventét. Szerintem ennek csak a csapat látná a hasznát.
– Amúgy milyen a viszonya Szuperrel?
– Nem vagyunk barátok, de jóban vagyunk. Sokat védtünk egymás mellett még gyerekként és persze most a válogatottban is.
– Az ünnepi pillanatok után következnek a szürke hétköznapok, s ezek idáig meglehetősen borongósra sikeredtek az Alba Volán számára…
– Rosszul kezdtük az idényt, aztán a Kontinentális-kupára feljavultunk, utána viszont megint beleszaladtunk néhány vereségbe. Igaz, kiegyensúlyozott a mezőny, de annál azért sokkal jobb szereplésre számítottunk. Persze nem mondtunk még le arról, hogy bekerüljünk a rájátszásba, és ebből a szempontból nagyon fontos három mérkőzés vár ránk a héten, ugyanis szerdán a Slavijával itthon, pénteken a Medvescakkal és vasárnap a Dunaújvárossal idegenben játszunk. Ahhoz, hogy versenyben maradjunk, a három meccsből kettőt mindenképpen hoznunk kellene, de még jobb lenne mind a hármat megnyerni.
– Miben látja a Volán botladozásának okát?
– Erre magunk sem tudjuk a választ. A csapategység megvan, sokat edzünk, ám az eredménye ez idág elmaradt, de szerintem most már el kell hogy induljunk felfelé. Mert az eddigi eredményektől függetlenül a végelszámolásnál valahol az élmezőnyben szeretnénk lenni.
– Akár Budai-bravúrok árán?
– A csapat produkciója a lényeg, s remélem, hogy ehhez én is hozzá tudok majd járulni néhány védéssel…