Magyar profik Európában?

A közszolgálati televíziók számára megfizethetetlen jogdíjak miatt szinte csak kódolt adók sugározzák az összecsapásokat Ausztráliából. A helyszínen telt házas mérkőzéseken izgul a nép, sőt, rendhagyó módon a legnagyobb meccsek jegyeinek igen jelentős részét felvásárolta egy aukciósház, így a tikettekre licitálni lehetett és lehet. Egy belépőért eddig kifizetett legnagyobb összeg 8000 ausztrál dollár volt, több mint egymillió forint! És a döntőt csak november 22-én játsszák majd.
Ha valaki életében nem látott még rögbimérkőzést, gyaníthatóan az új-zélandiak harci táncáról, a hakáról már akkor is hallott, mint ahogy a hagyományosan tiszta feketében színre lépő maorik legendás tetoválásai is beugranak a kedves olvasónak. Azok a tetkók, amelyek a mai napig az ősi módon készülnek, késpengével felvágva az arcbőrt, majd növények színes nedvét csepegtetve az így keletkezett sebbe, így téve tanúbizonyságot arról, hogy a harcos kész a legnagyobb fájdalmak elviselésére is a csata napján. A legenda szerint Új-Zélandon 15 millió rögbijátékos van, vagyis mindenki annak számít, aki él és mozog.
De lássuk a másik végletet! Milyen ma Magyarországon a rögbiélet? Ebben a szövetségi kapitány, Neuzer András siet a segítségünkre. Ha elöljáróban anynyit mondunk, olyan, mint a magyar narancs, talán nem sértjük meg a harcosokat. Tudják: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk!
– Idehaza a szövetség éves költségvetése harmincmillió forint – határozza meg a kapitány, meddig nyújtózkodhat. – Az immár hat éve megszakítás nélkül bajnok Esztergomi Vitézek gárdája pedig tizenkétmillióból gazdálkodik egy esztendőben, de azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon. Ehhez nem kell már sok időnek eltelnie, ugyanis ez a sportág nagyon nagy megtartóerővel bír. Nyilvánvaló, hogy ez nem az elit sportja. Itt általában a hátrányos helyzetű emberek maradnak meg, akik csonka családban nőttek fel. Csakhogy az a keménység, amit el kell viselni a pályán, egyfajta filozófiává, életszemléletté válik a nagy többség részére. Megtanuljuk tisztelni a másikat, elfogadni olyannak, amilyen. És ez a sportpályán túl is hat. Természetesen a rögbi az alapja mindennek, de a családot is bevonjuk, a feleségek, a gyerekek eljönnek a meccsekre, a közös bulikra, és nagyon sokszor az itt megszerzett kapcsolatrendszer él tovább a munkában is.

– Ez lehet a továbbfejlődés záloga?
– Igen, hiszen a hazai rögbiélet huszonöt éves múltra tekint vissza. A játékból ki lehet öregedni, de magából a sportból soha. És azzal a keménységgel, amit a játékosok az évek múltával megszereztek a pályán, egészen jól megállják a helyüket az életben is. Lassan kitermelődik egy olyan tehetős réteg, amely megengedheti magának, hogy pénzt áldozzon erre.
– Most hol tart a magyarországi rögbi?
– Szerény eredményeink vannak. Nagy siker volt, hogy négy éve a Közép-európai Bajnokok Tornájának északi csoportját megnyertük, és játszhattunk a déli győztessel, a horvát bajnokcsapattal. Tavaly pedig az Európa-bajnoki selejtezőben sikerrel vettünk egy akadályt, így felléphettünk az európai harmadik divízió A-csoportjában. A kontinensen voltunk huszonegyedikek is a rangsorban. Ez nagyjából az amatőrök által elérhető legmagasabb szint. Ezzel együtt volt már olyan válogatott mérkőzés, amelyre több mint háromezren látogattak ki.
– Azzal aligha lép előre a sport, ha tehetősebb vállalkozók pénzt ölnek bele. Ez a legjobban a figyelem középpontjában lévő futballnál sem működik.
– Ezzel mi is tisztában vagyunk. Csakhogy mi az utánpótlás-nevelésben látjuk a jövőt. Jelentős cégek látnak fantáziát abban, hogy pénzt adjanak a sportiskolai rendszerű oktatás finanszírozására. Egy négy évfolyamos, harminctagú gimnáziumi osztály fenntartása mai árakon évi hatvan-hatvanöt millió forintba kerül a számításaink szerint. Ez nem túlságosan nagy összeg, és ebben benne van egy tradicionális rögbinemzet trénerének évi fizetése is. Márpedig ha a legjobbak oktatják napi két alkalommal a legtehetségesebbeket, akkor felkészült, képzett, érettségizett, juniorkorú játékosok léphetnek ki az iskolakapun. Ráadásul elképzeléseink szerint több nyelvet beszélnének, hiszen az itt dolgozó trénerek nem magyarul okítanák őket.
– Nem utópia ez?
– Nem. Sőt! A józan ész azt diktálja, hogy mindenki, aki a sport területén dolgozik, ebbe az irányba lépjen. Hiszen ha a magyar rögbi nem is lesz olyan erős, hogy profikat tartson el, Nyugat-Európába minden nehézség nélkül el lehet adni ezeket a tehetségeket. Megalapozott reményünk van rá, hogy az oktatási minisztériumban is rábólintanak a tervre. Ha minden jól megy, két vagy három év múlva Esztergomban vagy Budapesten megkezdheti működését az első rögbis sportiskola. A befektető cégek is jól járhatnak, hiszen a játékosokért kapott pénz az ő hasznuk, no meg az egész országé. Hiszen olyan gyerekeknek adnánk ezzel esélyt, akik nagy valószínűséggel elkallódnának az életben. Nem állítom, hogy tíz év múlva Magyarország ott lesz a világbajnokságon, de ha sikerülnek a terveink, már tettünk érte, hogy esélyünk legyen erre!

Az ausztráliai rögbi-világbajnokság eredményei