Az angol fogadóirodákban, ismeretes, szinte mindenre lehet fogadni akár a legképtelenebb dolgokra is. Abban semmi rendkívüli sincs tehát, hogy bár csak 2005 júliusában, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság szingapúri közgyűlésén dől el a nagy kérdés mármint az, hogy kinek szavazza meg a tiszteletre méltó testület a 2012-es nyári olimpiai játékok rendezési jogát , arra máris fogadásokat lehet kötni, hogy a pályázó kilenc város Párizs, New York, Moszkva, Isztambul, Havanna, London, Madrid, Rio de Janeiro, Lipcse közül melyik viszi el a pálmát. Mindenesetre abban egyet lehet értni a NOB belga elnökével, Jacques Rogge úrral, hogy a modernkori játékok eddigi története során még soha ennyi nagyhírű világváros nem nyújtotta be igényét a földkerekség legkiemelkedőbb eseményére. A hallatlan erős érdeklődésre mi sem jellemezőbb, mint hogy az Egyesült Államokban és Németországban már eleve nagyszabású háziverseny alakult ki azért, hogy egyáltalán az illető ország olimpiai bizottsága végül melyik ajánlkozást fogadja el, s javasolja a NOB-nak. Németországban például Hamburg, Düsseldorf, Frankfurt és Stuttgart kelt egymással versenyre, s végül szoros befutó után Lipcse győzött.
A német versengés két érdekessége, hogy egyfelől Berlin, a főváros nem nevezett be, másfelől, hogy a nyertes az egyedüli volt a vetélkedő városok között, amelyik földrajzilag a korábbi NDK-hoz tartozott. Ahhoz az országrészhez, amelyik az összes erőfeszítés ellenére mindmáig nem volt képes maradéktalanul felzárkózni Németország tehetősebb, gazdaságilag és sok más egyéb tekintetben is rendezettebbnek tekinthető nyugati térségéhez. Az első megjegyzéshez emlékeztetőül, egyben magyarázatul annyit szükséges megjegyezni, hogy annak idején Berlin szeretett volna otthont adni a 2000-es játékoknak, de nem sokkal a becsvágyó tervek megszületése után kiderült, hogy az előkészítő bizottság egyik-másik tagja korrupciós ügyekbe bonyolódott, másfelől pedig a lakosság tüntetésekkel hozta az illetékesek tudomására: nem óhajt olimpiát.Az ötkarikás eseménnyel szembeni ellenszenv megnyilvánulása kiábrándultsággal töltötte el a Német Olimpiai Bizottságot, s a 2000-es ambíciók hamvukba holtak. Az évtizedekig politikai kényszerűségből kettéosztott nagyvárosra pedig bizonyára jótékonyan hatott volna az egységben és minden bizonnyal remekül rendezett olimpia, hiszen ebben a németek már bizonyítottak – előbb 1936-ban Berlinben, majd 1972-ben Münchenben. Mindkét alkalommal történtek olyan események, amelyeket szívesen elfelejtene az ember, hiszen lehetetlen eltekinteni Berlint idézve a hitleri németország náci uralmának megyilvánulásaitól, a tizenegy áldozatot követelő müncheni vérontás pedig a politikai bosszúra, a terrorizmusra emlékeztet, amely miatt 36 órára fel kellett függeszteni a játékokat. De térjünk most vissza Lipcséhez, amely – ha elnyeri a NOB-tagok tetszését – a vitorlásversenyeket ugyancsak egy volt keletnémet helyszínen, az NDK hajdani legnagyobb kikötővárosában, Rostockban (pontosan Warnemündében) rendezné meg. Az imént már emlegetett Jacques Rogge, a NOB első embere támogató és bátorító véleményét fogalmazta meg, amikor kiderült, hogy Lipcse maga mögé utasította hazai riválisait:"Olyan sportnemzet képviselőjéről van szó, amely az eredményeivel és a világesemények rendezése tekintetében is igazolta nagyszerű hírét. Az országban stabil mind a politikai, mind a gazdasági helyzet… A németek ráadásul még abban is szerencsésnek érezhetik magukat, hogy 2006-ban ők adnak majd otthont a labdarúgó-világbajnokságnak, és ez afféle előgyakorlatnak tekinthető.”Szintén a félmilliós város mellett szól, hogy annak idején, a szocialista világrend uralmának korszakában Lipcse fogalommá vált. Neve a magasszintű sportteljesítménnyel volt rokon, itt működött az NDK nemzetközi hírű sportegyeteme, az edzőképzés központja, számos remek sportlétesítmény, stadion, uszoda, tornacsarnok, atlétikai pályák, különféle tudományos kutatólaboratóriumok, tanműhelyek… Az már kevésbé jó hír, hogy Lipcse neve később mind gyakrabban ismétlődött, amikor a tiltott teljesítményfokozó szerek előállítása és a doppingolás változatos módjainak alkalmazása nyilvánosságra került. Sikeres kandidálása esetén a város a Lindenauer-medencében óhajt felépíteni egy 11 000 sportoló befogadására alkalmas olimpiai falut, s a szervezők azt ígérik, hogy a létesítmények 97 százaléka egy 15 kilométer sugarú képzeltbeli körön belül létesül.A bevezetőben említett londoni fogadóirodákban Lipcse nyerési esélyeit 25:1-hez adják. Az olyan nagyágyúk mellett, mint Párizs, London, New York vagy Moszkva ez valójában igen szerény. Az is lehet, tegyük hozzá, hogy elemzőik már eleve számba vették a múlt fel-feltűnő ellentmondásos, a majdani szavazókban alighanem ellenérzéseket keltő negatív hatásait is.Rádöbbenhetünk erre a legutóbbi hetek, napok fejleményei nyomán. Legutóbb arról kaptunk például hírt, hogy Harald Lochotzke – Rostockban a szervezőbizottságnak a vitorlásversenyek előkészítésével és rendezésével megbízott alegységi vezetője – kénytelen volt benyújtani lemondását, mert kiderült, hogy a korábbi, Honecker fémjelezte szocialista rendszerben az állami titkosrendőrség, a Stasi munkatársa volt.Michael Beleites, a Stasi-dokumentumok vizsgálatát végző állami hatóság szászországi körzetének vezetője ezután még nagyobb hullámokat gerjesztő felszólítást tett: A Lipcsei Olimpiai Szervezőbizottság vezetője, Dirk Therichen adja vissza a megbízását! – Lochotzkéhoz hasonló okokból. Therichen formálisan nem mondott ugyan azonnal le, ideiglenesen függesztette csak fel a tevékenységét, és tagadta a vádat, nevezetesen hogy nem sokkal a berlini fal 1989-es lebontását megelőzően csatlakozott volna a Stasihoz, ezzel egyengetve karrierjét a volt kommunista államban. A dokumentumok azonban állítólag minden kétséget kizárnak. Könnyű megjósolni: ilyen és ehhez hasonló ügyek igen könnyen megismétlődhetnek a jövőben. Tudhatjuk, hiszen nálunk sem ismeretlen a téma, ugye, s ha nem is szorosan idevágó záró gondolatként mégis talán csak annyit: igaz, az NDK–NSZK sajátságos viszony következtében a Stasi elképesztő mértékben építette ki munkatársi-besúgói hálózatát a lakosság körében. Nálunk ilyen méretekben erre persze nem volt szükség, de nehogy bárki is azt gondolja, hogy a magyar sporttársadalom kivételt jelentett. Hogy oda a mi titkosszolgálatunk nem dugta be az orrát, vagy hogy ne szervezett volna be és ne tartott volna folyamatosan kézben informá-torokat…