Aki véghezvitte a lehetetlent

– Nem egyszerű elérni önt, állandóan foglaltat jelez a mobiltelefonja. Több mint egy hete lett Európa-bajnok, és még mindig tart az ünneplés?
– Húú… nagyon sokan gratuláltak és gratulálnak telefonon, rengeteg sms-t és táviratot kaptam, és folyamatosan nyilatkozatot kérnek tőlem. Hol az egyik tévébe hívnak interjúra, hol a másikba – meséli lelkesen a női tőrvívás 21 éves Eb-aranyérmese, Varga Gabriella. – Mit mondjak, az Európa-bajnokság előtt nem voltam ilyen kapós.
– Talán azért, és ne vegye sértésnek, mert nem tartozott a favoritok közé. Vagy ön számított a sikerre?
– Nem vártam túl sokat magamtól. Az Európa-bajnokság előtt kisebb Föld körüli túrán vettünk részt, New Yorkban, majd Havannában versenyeztünk. A hazaérkezés után egy napom volt itthon, ami arra volt elég, hogy kicsit összeszedjem magam és összepakoljak, az átállásra ez kevés volt. Féltem is, hogy majd a versenyen jön ki rajtam a fáradtság. Mert nagyon meg szokott viselni az átállás, különösen ha hazafelé jövünk. Ilyenkor nem tudok aludni, illetve nem akkor, amikor kellene, és emiatt megint csak fáradt leszek. Nos, így vágtam neki az Európa-bajnokságnak, és a csoportban nem is vívtam jól. Pontosabban hullámzó volt a teljesítményem. A világbajnok Bojkót öt kettőre vertem, ám a leggyengébbtől, egy ukrántól kikaptam. Két győzelem mellett három vereséget szedtem össze, vagyis abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán továbbjutok.
– Továbbjutott.
– Igen, és egy viszonylag könnyű francia ellenféllel kezdtem a táblán, aki ellen simán nyertem is. A tizenhat között azonban Mohamed Aidával kellett vívnom, akit szerintem még sosem győztem le, de világversenyen biztos, hogy nem. Ez az asszó volt a vízválasztó. Miután Aidán túljutottam, elhittem, hogy mást is legyőzhetek, hiszen Aida a világranglista élmezőnyében van.

Közben jött meg az étvágy

– Mohamed után – mintha egy hivatásos dramaturg írta volna a forgatókönyvet – fokozatosan nehezedett a feladat, szép sorban jött az Európa-bajnok, a világbajnok és az olimpiai bajnok. Amikor Gruchala ellen szólították, eszébe jutott, hogy ő a cím védője?
– Nem, erre nem gondoltam, csak arra, hogy nagyon nem szeretek vele vívni. Nagyon dinamikus versenyző, úgy rohangál a páston, mint akit felhúztak. Ebben az asszóban is hullámzóan vívtam, három tussal én vezettem aztán hárommal ő, majd tizennégy tízre én. Ezután egyenlített! Szerencsére, a győztes találatot én adtam.
– Ha nem így történik…
– Hát ez az! De így történt. Azt hiszem, jól viselem az ilyen éles helyzeteket. Érdekes, hogy előtte Kubában is volt egytusos asszóm, és akkor kikaptam. Most mégis bíztam magamban. Nyertem, és nagyon erős társaságba kerültem, a vébéezüstös Jucseva, a világbajnok Bojko és az olimpiai bajnok Vezzali jutott még az elődöntőbe. Bojkónak örültem volna a legjobban – és Bojkót kaptam.
– Miért éppen őt akarta?
– Tavaly az Európa-bajnokságon a tizenhat közé jutásért megvert ugyan, de a csoportmérkőzésen nyertem ellene, és ez önbizalmat adott. Az ő stílusát érzem a legjobban, és végig vezetve nyertem.
– Aztán a "mindenféle bajnok” Vezzalitól sem tartott?
– Tudom, hogy mindent megnyert már, de addigra annyira megjött az önbizalmam, hogy meg sem fordult más a fejemben, mint a győzelem. Tudja, juniorként annyi ezüstöt nyertem, hogy már nem akartam többet. Azt mondtam: ha ide bejutottam, nem akarok ezüsttel hazamenni.

Sok érdeklődő, kevés pihenő

– Bizonyára más is mondta ezt már, aztán mégis ezüsttel ment haza, mert az aranyérem megszerzése szinte a lehetetlennel volt egyenlő.
– Jó, de én a döntőig annyi lehetetlen, vagy előtte lehetetlennek hitt dolgot vittem végbe, hogy ez már nem lógott ki a sorból. Egyébként is: ha lúd, legyen kövér! Szóval, nem féltem Vezzalitól, vezettem is, aztán feljött nyolc hétre. A szünetben valószínűleg kizökkent a ritmusból, én meg visszazökkentem, ő már csak egyetlen találatot tudott adni, és tizenöt nyolcra nyertem. Európa-bajnok lettem! A verseny után annyira fáradt voltam, hogy se enni, se aludni nem tudtam, csak forgolódtam az ágyban. Lepergett előttem minden asszóm, a Himnusz, a dobogó; fantasztikus! Annyiszor maradtam le a dobogó tetejéről, és most én állhattam ott. Persze, az ezüstérmeimnek is örültem, de nem hittem volna, hogy a dobogó teteje ennyire más, ennyire csodás.
– Itthon mivel telnek a napjai?
– Sokat alszom, nézegetem az érmemet és bulizunk a barátokkal. S mindig jön valaki, szomszédok, barátok, akiknek meg kell mutatni az aranyat, mesélni kell, hatalmas a sürgés-forgás. Nagyon élvezem.
– Nem akarom elrontani a kedvét, de nemsokára kezdődik az universiade-edzőtábor, aztán a világbajnoki felkészülés. Ráadásul ezeken a versenyeken már az esélyesek között fogják emlegetni.
– Augusztus elejéig még pihenhetek… Azzal pedig tisztában vagyok, hogy ezentúl jobban fognak figyelni rám a versenyeken. A győzelmem erőt ad, hogy még jobban higgyek abban: bármi előfordulhat. Egyébként nagyon rám fért a siker, mert az utóbbi időben, a Világkupa-versenyeken nem úgy jöttek az eredmények, mint szerettem volna. Pedig minden vágyam, hogy olimpiai résztvevő legyek.

Az olimpiai érem az újabb cél

– Akár már Athénban?
– Arra reálisan kevés az esélyem. Csupán a negyvenegyedik vagyok a világranglistán, és csak az első nyolc, és Európából további három jut ki Athénba. De elszánt vagyok. Addig vívok, amíg nem jön össze egy olimpiai érem, és lehetőleg a legfényesebb. Ha ez 2008-ban sikerül, akkor addig vívok, ha később, akkor addig.
– Nem vigasztalásként mondom, de talán 2008-ra a helyzetük is könnyebb lesz, ha a nemzetközi szövetség visszaveszi a női tőrcsapatversenyt az olimpiai programba. Mert csapatban azért egyszerűbb a kvótaszerzés, ráadásul kezd beérni a fiatal válogatottuk.
– A nemzetközi szövetség tavalyi döntéséről inkább ne beszéljünk! Akkor azt hittük, itt a vég. Szerencsére, volt, aki így is kitartott mellettünk, a MOL továbbra is támogatja a női tőr szakágat, és ez nagyon fontos. Nem adjuk fel!
– Bizonyára sokan megkérdezték már, de én sem hagyhatom ki: mekkora szerepük van a szülőknek, az olimpia bajnok birkózó édesapának, Varga Jánosnak, és az egykori atléta édesanyának, Varga Gabriellának a lányuk pályafutásában? Netalán ők a példaképek?
– Igazi példaképem nincs. A vívásban nagyon csodálom Gerevich Aladárt, mert ötvenévesen is olimpiai bajnok tudott lenni. A birkózó Polyák Imrét a kitartása miatt tisztelem, mert ő is sok ezüstöt nyert, mint én, és mégsem adta fel. Három második hely után lett olimpiai bajnok. Az apukám és az anyukám hatalmas ösztönzőerő. Ám ők nekem nem "csak” példaképek, ők a minden!