A kór sem tudta legyőzni

– Gratulálunk az érdeméremhez! A sportkultúra és az egészségmegőrzés harmóniájának megteremtésében mutatott személyes példaadásáért – így szól az elismerés hivatalos megfogalmazása…– Nagyon örülök, hogy a művészek, tudósok mellett most a testkultúráért tett erőfeszítéseket is jutalmazták, ez a terület ugyanis kicsit mindig háttérbe szorul. Másfelől kicsit elgondolkodtató, hogy ez afféle életműdíj, és maholnap hatvanéves leszek…– Ezt a bizonyos életművet egy fránya kullancs két szakaszra osztotta. Aktív sportolóként melyik a legemlékezetesebb élménye?– Az ötnapos O-Ringen. Skandináviában azért nehéz nyerni, mert ott nincsenek kultúrerdők, nincsenek a terepen jelleghatárok, ösvény, erdészház vagy dagonya, minden egyforma, csak kő, víz és zöld növényzet, kis túlzással olyan a táj, amilyenre a jégkorszak lecsiszolta. A tájékozódni itt szinte csak érzés, ösztön alapján lehet.– Ön volt a tájfutók közül az első, aki felismerte az atlétikai edzés fontosságát.– Imádtam futni. Futás közben pszichésen teljesen feltöltődtem, megnőtt az önbizalmam. Nem igaz, hogy futni unalmas! Én például verseny közben elemeztem a résztávokat, a pillanatnyi állást. Jöttek is az eredmények, én voltam az első nő Európában, aki három órán belül lefutotta a maratoni távot.– Aztán jött a betegség, és a futás – legalábbis a régi tempóban – lehetetlenné vált.– Kegyetlen volt. Mindig szerettek a kullancsok, volt, hogy tucatszám söpörtem le őket magamról egy-egy bozótos szakasz után, de sosem volt bajom belőle. Sokáig, legalább tíz évig tartott, amíg megbékéltem a sorsommal. Miért pont engem, miért nem voltak ügyesebbek az orvosok, miért maradtam sánta az egyik lábamra? – kérdezgettem magamtól. De aztán megtanultam alázatos lenni. Végül is, meg is halhattam volna, ehelyett tovább foglalkozhatom a sporttal, az egészséges életmóddal, ami nagy örömet szerez. – S ha jól tudom, kocogni is szokott…– Igen, hetente kétszer futok a Margitszigeten, és versenyeken is indulok, bár ez inkább sántikálásra hasonlít. Most nem a győzelemért küzdök, hanem azért, hogy ne legyek az utolsó százban. De ez nem is túl nagy tragédia, sokkal fontosabb, hogy motiválni tudom az embereket. Azt szeretném, hogy mindenki, aki ezt a cikket elolvassa, határozza el: nem a következő hét végén, hanem még ma este elmegy futni. Kocogni gyönyörű, egészségünk pedig a legnagyobb kincs. Az emberek többsége megvárja, amíg idősebb lesz, amíg "ráér”, és akkor szeretne tenni valamit a testéért, amikor már késő. Úgynevezett agitátori szerepemhez még talán előnyös is, hogy sántikálok, az emberek elgondolkoznak: nézd már, ha ez a sánta fut, akkor én is megpróbálom a pocakommal…– Elégedett ember?– Egyértelműen igen. Hatalmas szerencsém van, hiszen a hobbim a munkám is egyben. – Nem érzi úgy, hogy elvett valamit öntől a sors?– Ha nincs a betegségem, még mindig futnék, és részt vennék a hatvanévesek maratoni versenyein. Nem lenne férjem, nem lenne gyerekem. Az élet csodálatos, ha a sors elvesz tőlünk valamit, tennünk kell érte, hogy más területen kárpótoljon minket.– Mikor sírt legutóbb?– Édesapám és édesanyám is rákban halt meg, én ápoltam őket. Minden évfordulón kimegyek hozzájuk a temetőbe, mindig egyedül, és beszélgetek velük. Sírdogálok, megköszönöm nekik azt a sok jót, amit kaptam tőlük. A napokban is ott voltam, megköszönni az érdemérmet… De még mielőtt túl depressziósra sikerülne ez a beszélgetés, írja meg, hogy boldog ember vagyok, aki sok sikert, gyönyörű emlékeket kapott a sorstól – az érdemérem átvétele is ilyen csodálatos pillanat volt!