A titok: a magyar kapcsolat

Na jó, segítek: ők hárman voltak, akik helyet követelve maguknak a dobogón, képesek voltak megtörni az ázsiaiak, elsősorban a kínaiak fölényét Párizsban a 47. egyéni világbajnokságon.
Werner Schlager, Kalinikosz Kreanga, Boros Tamara.
A fentieken kívül van még valami, ami összeköti a három sportolót.
"A” magyar kapcsolat…
Igen kérem, a Párizsban érmet nyert mindhárom európai játékos sikerében magyar szakemberek is tevékeny részt vállaltak: a most bronzérmet szerzett Kalinikosz Kreanga akkor lett igazán világszintű asztaliteniszező, amikor a Herendi Iván, Lipovits Gyula edzőpáros a görög válogatott élén tevékenykedett, az ugyancsak harmadik helyezett Boros Tamara évek óta a Statisztika játékosa, így a Fülöp István vezetette Marczibányi téri egyesület szakmai csapata az év nagyobb részében napról napra foglalkozik a horvátok csillagával, az egyéni világbajnok osztrák Werner Schlagernek pedig már 1995 óta az a Karsai Ferenc az edzője, aki amúgy az ottani válogatottat is irányítja.
"Igen, nyolc éve annak, hogy elkezdtem Schlagerrel foglalkozni – magyarázta a döntő után csendesen, magában ünneplő Karsai. – Akkoriban talán ha a századik hely környékén volt a világranglistán. Nagyon jó alany, robbanékony, gyors és az esetek többségében rendkívül nyugodt is. Igaz, néha elkezd kapkodni, erre a mostani világbajnoki döntőben is volt példa, de aztán hamar lehiggad. Azt próbáltam beléverni, hogy mindig csak egyetlen pontra, az éppen következőre gondoljon. Ne foglalkozzon a meccsel, a játszmával, hiszen ezek megnyeréséhez csakis az apró ponton keresztül vezet az út. Sokszor ott volt a nagy győzelmek kapujában és bár Európa Top 12-n volt már első, Európa- vagy világbajnokságon, esetleg Világkupán még soha nem sikerült aranyérmet szereznie. Végre most már nem csak második, meg harmadik helyei vannak. Ô a világbajnok!”
Mégpedig nem érdemtelenül, hiszen a dobogó tetejéig vezető úton négy meccslabdát hárítva legyőzte a címvédő kínai Vang Li-csint és az elődöntőben az ugyancsak kínai, 1995-ös világbajnok Kung Ling-hujnak is volt ellene meccslabdája. Mindez azt jelenti, hogy nemcsak játszani, küzdeni is tud…
"Hogy mekkora sikernek is számít ez Ausztriában, azt jelzi, hogy az ottani televízió megszakította a műsorát és az elődöntőt és a döntőt is élőben sugározta. A híreink szerint fantasztikus fogadtatás vár ránk Bécsben” – tette hozzá Karsai. A sógorok határtalan öröme amúgy korántsem megalapozatlan, elvégre ezt megelőzően először és utoljára 66 évvel ezelőtt, 1937-ben fordult elő, hogy osztrák férfijátékos – Richard Bergmanné a történelmi tett – világbajnoki címet szerzett, s az azóta eltelt évtizedekben erről még csak nem is álmodozhattak.
Nem úgy a kínaiak, akik a másik végletet jelentik. Kis túlzással akár csalódásként is elkönyvelhetik a párizsi világbajnokságot, hiszen az ezt megelőző két vb-vel ellentétben ezúttal nem sikerült minden számot megnyerniük, azaz nem öt, "csak” négy aranyérmet vihettek haza. A fegyelem megköveteléséről híres ázsiai ország szakembereinek nyilván komoly fejtörést okoz majd, miként fordulhatott elő, hogy a rutinosok (Kung Ling-huj, Ma Lin, Vang Li-csin) és a nagy dérrel-durral beharangozott fiatalok (elsősorban Vang Hao) egyaránt csődöt mondtak. Mert hát hiába a négy arany, a klasszikus számot bizony elveszítették…
Persze azért nem kell félteni őket, ha generálcserére szánják el magukat, van miből válogatniuk: a kínai országos bajnokságon több induló van, mint ahányan a párizsi vb-n összesen asztalhoz álltak… Meg aztán amíg olyan klasszisaik akadnak, mint például a nőknél az immár háromszoros egyéni világbajnok, s a francia fővárosban mind a három számban (egyes, páros, vegyes páros) aranyérmet szerzett Vang Nan, az őt folyamatosan ostromló 21 esztendős Csang Ji-ning, vagy a – hihetetlen… – még nem egészen 15 évesen (!) női párosban már vb-ezüstérmes Kuo Jüe, addig nem kell kongatniuk a vészharangot.
És idehaza?
Nos, ez már korántsem ennyire egyértelmű. Miként az 1995-ös tiencsini világbajnokság óta mindig, Párizsban is két emberes volt a csapat, azaz nemzetközi szinten továbbra is Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina jelenti a magyar asztaliteniszt. Kisebb részsikereket ugyan most is elkönyvelhettünk (ezek közül is kiemelkedik a Pázsy Ferenc, Lindner Ádám férfipáros nyolcaddöntős szereplése), ám alapvetően csakis Bátorfi és Tóth eredményeire számíthat a szakvezetés. És a Németországban profiskodó igazi profik hozták is, amiért Párizsba jöttek: párosban éremközelbe kerültek, ráadásként pedig mindketten kiharcolták a selejtező nélküli olimpiai szereplés jogát, azaz ketten összesen három (az egyes mellett párosban is kvalifikálták magukat) athéni kvótát szereztek a magyar asztalitenisznek. És az sem mellékes, hogy így a kilencszeres Európa-bajnok Bátorfi Csilla azon ritka sportolók táborába léphet, akik zsinórban öt olimpián szerepelnek, ami az ő esetében még egy kuriózummal párosul: miután az asztalitenisz 1988-ban került fel az ötkarikás játékok programjába, s Bátorfi már Szöulban is asztalhoz állt, így ő a sportág összes eddigi olimpiájának résztvevője volt, és a jelenlegi helyzet szerint ez a megállapítás Athén után is igaz lesz…
S hogy mi lesz azt követően? Mi lesz Bátorfi és Tóth után?
Egyrészt van néhány tehetség – gondoljunk elsősorban Póta Georginára, vagy Zwickl Dánielre és mostanában már Jakab Jánosra is –, s ugyan a felnőttek közötti igazi áttörésük még várat magára, ám reményeink szerint már nem sokáig. Talán éppen csak annyi hiányzik, hogy Werner Schlager, Kalinikosz Kreanga és Boros Tamara helyett (vagy mellett) a honi legjobbak is megkapják a siker kulcsát.
Tudják: a magyar kapcsolatot…