A Stars az őshazában járt

Nincs más megoldás, meg kell magyaráznom, mert különben az elkövetkezendő tíz nap során végig furcsán fog rám nézni: "Tudja, Budapesen jelenleg mindössze egy van, az sem túl régen, ráadásul olyan elit meg dizájnos, hogy a jégkorongozók csak úgy használhatják, ha előbb becsületszavukat adják, hogy nem lőnek kapura, hogy nem korcsolyáznak a palánknak, meg egyáltalán nem csinálnak semmit.” Doré úr kerekre nyitott szemekkel néz rám. "Komolyan? – kérdez vissza, de már ő is érzi, nem kell feltétlenül válaszra várnia, nyilvánvaló, hogy komolyan beszélek. – Ez esetben csak gratulálni tudok, hogy itt vannak, ráadásul ilyen ügyes csapattal.”
Mert ott vagyunk, ez kétségtelen.
Mármint Kanadában, a jégkorong őshazájában, ahol a 12-13 éves gyerekcsapatoknak 44. alkalommal (!) kiírt, úgynevezett Pee-Wee-tornára kapott meghívást a Budapest Stars együttese, a fenti párbeszéd pedig – ha netán nem lett volna egyértelmű – a fedett jégpályák száma körül zajlott. Igazán nem szeretnék mélyen belemenni a matematika sokszor misztikus világába, de egy egyszerű számítás azért mégiscsak engedtessék meg nekem: ha a torna házigazdájának számító 600 ezres lélekszámú Quebec Cityben 25 fedett jégpálya van, akkor – arányosítva – a 2 milliós Budapesten több mint 80 (!) hasonló létesítménynek kellene állnia… Ehhez képest nagy jóindulattal van egy, s ha tavasz végére átadják a Káposztásme-gyeren épülő kétpályás csarnokot, akkor lesz három…
Az elkeserítő számtan helyett inkább térjünk vissza Kanadába, ahol az embereknek ehhez a sportághoz való bensőséges viszonya gyakorlatilag megfogalmazhatatlan. A hoki szent dolog. Amíg idehaza a srácok – már ha éppen nem a plázákat róják, vagy a számítógép előtt ülnek – kimennek a térre focizni, addig itt, Quebec Cityben felöntik az utcákat vízzel, s amint megfagy (erre a télen szokásos napközbeni mínusz 20-30 Celsius-fokban nem is kell olyan sokat várni), máris előkerülnek a korcsolyák, a kapuk, a hokibotok, a korong, és kezdődhet a játék. Ugyancsak Mario Doré úr, a Pee-Wee torna elnöke mesélte, hogy egy-egy nagyobb kanadai városban egy korosztályban, mint például a mostani versenyen játszó 12-13 évesek között – tessék megkapaszkodni – 40 ezer igazolt gyereket tartanak nyilván.

Montreali álom

Hát igen, ez egy egészen más világ…
És ebbe az egészen más világba csöppennek bele tíz nap erejéig a Kercsó Árpád nevével fémjelzett, Budapest Starsban játszó, s a torna korosztályánál egy évvel fiatalabb gyerekek. Mérgelődik is az első napon a szakember, hiszen ebben a korban egyesztendőnyi különbség rengeteget számít, de aztán a mutatott játék meg az eredmények a végére őt is megnyugtatják: "Eleinte valóban nem tetszett, de most, hogy vége van, és összességében látom az egészet, azt mondom, megérte eljönnünk, sőt ide akár jövőre is érdemes lenne visszajönni, akár egy válogatott csapattal. A korosztály legjobb magyarjait ismerve és a torna mezőnyét látva szerintem jó esélyünk lenne arra, hogy egy válogatottal megnyerjük a kategóriánkat” – magyarázza a mester, aki jócskán kapott elismerő szavakat Quebecben is, ami az ötvenszázalékos mérleget nézve (3 győzelem, 2 döntetlen és 3 vereség) egyáltalán nem meglepő.
Pedig hatalmas mezőny, 110 csapat jön össze, s a mérkőzések legnagyobb részét abban a csarnokban, a Colosseumban játssszák, amely Coloradóba költözéséig az NHL-es Quebec Nordiques pályája volt. Aztán 1995-ben a csapat ment, a 18 ezres (!) csarnok viszont maradt, ami többek között a Pee-Wee torna otthona lett. S még mielőtt bárki azt gondolná, hogy micsoda luxus egy ekkora jégcsarnokban megrendezni egy gyerekversenyt, álljon itt néhány adat: az elmúlt 43 esztendő során összesen 7 120 531 fizető nézője volt az eseménynek, ami egy évre levetítve körülbelül 160 ezres átlagot jelent, az összes jegybevétel pedig meghaladja a másfél millió dollárt…

A szervezők természetesen arra is ügyelnek, hogy ne egyetlen mérkőzésért utazzanak ide a csapatok – mert itt minden a gyerekekért és persze a hokiért van –, ezért az indulókat különböző kategóriákba sorolják: az AA a legerősebb, a C a leggyengébb, a kettő között pedig van még négy lépcsőfok. A Budapest Stars a B-kategóriába kerül, ahol olyan csapatok vannak többek között, mint a Colorado Avalanche, a szlovén válogatott, a finn Jaahonka, a Québec Frontenac vagy éppen a Hersey. Ez utóbbi együttes egyébként nemcsak a nevével (a cég által gyártott csokoládé az egyik leghíresebb kanadai termék), hanem a külsőségekkel is felhívja magára a figyelmet, hiszen a jégre kikorcsolyázó gyerekek szóró-ajándékokat dobnak a nézőknek, van saját szurkolótáboruk, és már a megjelenésük is sejtteti, hogy itt igazi proficsapatról van szó. Nincs is vita, simán nyernek, mindenki elismeri, hogy jobbak, a budapestiek gólját viszont az a Pavuk Attila szerzi, akinek a nevét már most érdemes megjegyezni: szenzációs dolgokat csinál a jégen, centerként alapvetően ő fogja össze a Stars legerősebb trióját, a Gyarmati, Pavuk, Bartalis hármas fogatot, amely már-már olyan mesterien megrajzolt akciókat vezet a pályán – ez egyébként a későbbi meccsekre is igaz –, mint a nagyok. Kercsó Árpád is megerősíti, Pavuk nagy tehetség, de gyorsan hozzáteszi, van még néhány ilyen a tarsolyában azok közül, akik most nincsenek itt. Aztán az osztrák válogatott elleni döntetlen (klubcsapat egy válogatott ellen, óriási bravúr ez, kérem…), majd a kanadai Monctontól elszenvedett vereség után következik a tíz nap egyik csúcspontja: Montreal.
Reggel hétkor be a buszba, indulás a mintegy 250 kilométerre lévő városba, ahonnan úgy éjfél körül érkezik vissza a társaság. Fárasztó nap ez, kétségtelen, de azok az órák, amelyek az indulás és a visszaérkezés között telnek el, mindent feledtetnek. A csapatot szállító busz délelőtt tíz óra körül áll meg az NHL-es Canadians csarnokánál, a Bell Centernél, s nem sokkal később már tátott szájjal figyelhetjük a Montreal, majd pedig a Florida utolsó edzését az esti mérkőzés előtt. Igaz, semmi különöset nem csinálnak, de azért csak ott van a jégen Koivu, Zednik, Sundström, Czerkawski, Markov, Gilmour vagy a másik oldalon Jokinen, Huselius, Kozlov, Majesky és a többiek. "Tipikus, meccs előtti tréning, de azért érdekes és tanulságos – mondja Kercsó. Majd felcsillan a szeme: – Nézzétek, ott van Scotty Bowmann, aki a Montreal talán leghíresebb edzője volt, úgy emlékszem, ötször nyerték vele meg a Stanley-kupát.” A világhírű mester természetesen nem véletlenül jött el az edzésre, este ugyanis szerepet szánnak neki, a Panthers elleni rangadó előtt köszöntik majd, addig azonban még nem az övé a főszerep. Az NHL-es sztárok lemennek a jégről, a helyüket a budapestiek foglalják el.
Igen, nem tévedés, a Budapest Stars a Bell Centerben!

Búcsú győzelemmel

A szervezők arról is gondoskodnak, hogy örök élmény maradjon ez mindenki számára, ugyanis minden pontosan úgy zajlik, mint a nagyoknál, egy NHL-es derbin: bár a helyi műsorközlőnek akad némi gondja a nevek kiejtésével, de azért egyesével szólítja be a játékosokat a jégre, a meccset a nyolcoldalú eredményjelzőn élőben közvetítik, ráadásként pedig összefoglalót készítenek, amit este a Canadiens–Panthers találkozó szünetében mind a 21 026 (mint megtudom, a csarnokban telt ház esetén 21 273-an lehetnek, azaz 247 "renitens” végül is kihagyta ezt a meccset…) nézőnek levetítenek. A srácok a kezdeti megilletődöttséget szerencsére gyorsan levetkőzik, a Montreal Jetsnek Győri lövi a Bell Center történetének talán első magyar és egyben győztes találatát, majd ezt követően a finn Jaahokának a szemfüles Maszlov kétszer is beköszön, s miután Bartalis is szerez egy gólt, így ezt a meccset is simán nyeri a Kercsó-csapat. Az élmény (játék a Canadiens pályáján) tehát sikerélménnyel párosul, az pedig már tényleg minden képzeletet felülmúl, hogy a csapat ott lehet a Montreal–Florida – amit egyébként a vendégek 3–0-ra megnyernek – összecsapáson is.
Már-már úgy tűnik, hogy a Stars csakis Montrealban tud nyerni, hiszen Quebecbe visszatérvén előbb egy 1–0-s vereség következik a Pittsburghtól, majd egy gól nélküli döntetlen a Quebec Frontenackal. Ez utóbbi meccsen végül a büntetők döntenek a kanadaiak javára, így a mérlegen már csak egyetlen javítási lehetőség marad, az utolsó napon, mégpedig a Venetóval szemben. "Az olaszokat biztosan legyőzzük” – foglalja össze tömören Kercsó a véleményét, és amit ő egyszer kijelent… A találkozóra nem a Colosseumban kerül sor, hiszen ott már a torna elődöntőit és döntőit játsszák, mégpedig – ez tényleg hihetetlen! – telt ház, azaz 18 ezer néző előtt (ne feledjük, még mindig 12-13 éves gyerekekről van szó…), így a magyarokat és az olaszokat az egyik helyi bevásárlóközpontba viszik. Nem vásárolni, játszani. Egy hatalmas, kétszintes üzletközpont egyik "sarkában” ugyanis akad egy nemzetközi méretű jégpálya öltözőkkel, eredményjelzővel, versenybírófülkével meg mindennel, ami kell. Még nézőknek is van hely. Ráadásként a pálya körül egy mini Disneylandet alakítottak ki, így aki netán unatkozna, az körhintázhat, felülhet az óriáskerékre vagy a jégpálya fölött elsuhanó (!) hullámvasútra. De ez a sok látványosság sem vonja el a magyarok figyelmét, a jóslatnak megfelelően átgázolnak az olaszokon, s egy 8–0-s sikerrel zárják a mindent egybevetve pazar túrát.

Egy egészen más világ

Hazafelé a repülőgépen, valahol Quebec és Budapest között már az emlékeket idézik fel a srácok és kísérőik. Van, aki a meccsekről beszél, mások a kutyaszánozást, a hóparkot (mert a torna mellett kikapcsolódásként számos kiegészítő programot is szerveztek) vagy éppen Montrealt idézik fel, s akad olyan is, akit még most is kiráz a hideg, ha eszébe jut az az elképesztő hideg (Quebecben állítólag negyvenéves rekordot sikerült megdönteni azokban a napokban, amikor éjszaka mínusz 40, napközben pedig mínusz 30 fok volt), ami Kanadában fogadta a Budapest Stars játékosait. Egyvalamiben azonban mindannyian egyetértünk: amellett hogy a magyar hoki szempontjából sem mellékes, hogy egy ilyen színvonalú tornán pályára léphetett egy magyar csapat, jó volt látni azt is, mit, miért és hogyan csinálnak ebben a sportágban arrafelé. Jó, rendben van, Kanada ebből a szempontból (is) más világ, de éppen ezért… szóval, van mit tanulni.
Csak legyen, aki hajlandó ezt egyáltalán észrevenni…