Nagy és a brit szisztéma

– Minden kint töltött percet élveztem, jó érzés volt a magyar valóság után belecsöppeni abba a világba – mondja Nagy József. – Állandóan arról beszélünk itthon, hogy nincs pénz, nincsenek létesítmények, nincs struktúra. Hát, ott megoldották, ráadásul mindhármat egyszerre. A brit úszósportot a lottó támogatja – számomra már ez is jelzésértékű –, ám a pénzt nem felélik, hanem fejlesztenek. Minden igényt kielégítő uszodakomplexumokat építettek, a pénzt a lottó adta, a szervezést a szövetség vállalta, az üzemeltetés költségeit pedig a használatért cserébe a helyi egyetemek fizetik. A központokban pedig képeznek, természetesen a legjobb szakemberek bevonásával. Itthon a lottóötösben bíznak, Nagy-Britanniában maga a lottó segít. De visszakanyarodva: a skót úszóközpontban jártam először, ahová a helyi főedző, az amerikai Chris Martin hívott meg.
– Kikkel foglalkozott?
– A legjobb skót mellúszókkal technikáztam. Martin mellém állított egy embert a partra, akinek nem volt más dolga, mint leírni azt, amit a versenyzőkről mondok. Három napon keresztül folyamatosan írt. Amikor aztán Bill Swiden, a brit úszóközpont ausztrál főedzője meghallotta, hogy Skóciában vagyok, azonnal szólt a legjobb brit mellúszónak, Gibsonnak, aki az edzőjével együtt csak azért ült repülőre, hogy egy órán át – mivel több idő már nem jutott –, foglalkozzam vele.
– Hízelgő…
– Nem tagadom, jót tett az önbizalmamnak a meghívás, hiszen itthon nem sok olyan történik az emberrel, amiből motivációt nyerhet. Aztán később Swiden is meghívott az angliai központba, ott nyolc mellúszó technikáját ellenőriztem.
– Milyen szintű versenyzőkkel dolgozott?
– Mondok egy-két nevet: Mew, Whitehead, a már említett Gibson vagy éppen az ausztrál Piper. Mindegyikük a világelitbe tartozik. Egyenként másfél-két órát foglalkoztam velük.
– Sűrűn közbeszólt az edzések alatt?
– A menőkkel finoman kell bánni, nem szabad durván beleavatkozni a munkájukba. Így jobbára nem azt magyaráztam nekik, hogy mit csináljanak, hanem azt, hogy mi az, amit biztosan ne tegyenek a vízben. Cseppet sem éreztem, hogy számukra kellemetlen, hogy egy-két mozdulatukat kiigazítottam. Sőt, Gibson például videóról lejátszotta a rövid pályás Világkupa-futamokon felvett versenyét. Megnéztük, kikockáztuk, kielemeztük, majd megköszönte a segítséget. A brit meghívást azzal vívtam ki, hogy volt egy tanítványom, Mike Barrowman, aki olimpiai bajnoki címig jutott a segítségemmel. Persze ez kevés, ha csacsiságokat mondanék, nem hívnának. Azért kértek fel, és azért fizettek meg rendesen, mert vélhetően olyat tudok mondani, amiből tanulni lehet.
– Furcsa helyzetben van. Külföldön a világ legjobbjai lesik a tanácsait, Magyarországon viszont az utóbbi időben mintha háttérbe szorult volna, a Honvédnál például jelenleg csupán két olimpiai kerettag versenyzője van.
– Pontos a megfogalmazás. Én azonban csak köszönettel tartozom a Honvédnak azért, hogy amikor visszajöttem Amerikából, tárt karokkal vártak. Az elnök, Kunszt Gábor, az úszószakosztályban a barátaim, Rátonyi Gábor szakosztályigazgató, vagy éppen Kiss Éva őszintén örült, hogy visszatértem. Magyarország más, mint mondjuk Nagy-Britannia. Itthon jelenleg az is nagy szó, ha az embernek van úszóedzői állása, hiszen egyre kevesebb a klub, egyre kevesebb a versenyző. Azt hiszem, választ is adtam a kérdésére.
– Azért még feszegetném a kérdéskört: lesz még valaha Nagy Józsefnek Barrowmanhoz vagy Rózsához fogható tanítványa?
– Én érzem magamban az erőt, viszont a lehetőség egyre kevesebb. Itthon semmire sincs pénz. Éppen ezért jó lenne, ha az illetékesek elgondolkoznának a brit példán. Nem az a fontos, hogy Nagy Józsefnek legyen világklasszisa, hanem az, hogy a magyar úszósport álljon stabil lábakon. Alapsportágról van szó, kezeljük is így. Ne a pillanatnyi politikai helyzet, vagy éppen az adott évben elért nemzetközi eredmények határozzák meg a sportág helyzetét. Mindenki a rosszul értelmezett eredménykényszer hatását nyögi. Hiába jó edző valaki, ha mondjuk az esélyes úszója a verseny napján megbetegszik, minden összeomlik. Jövőre kevesebb a támogatás, kevesebb a lehetőség. Ugyancsak nagy gond, hogy itthon jelenleg a legjobb úszóknak egyszerűen nincs konkurenciájuk, és ebből egyenesen következik, hogy az akarat, az elszántság hiánycikk lett. Lehet, hogy meglepődik, de jelenleg Magyarországon két olyan úszot tudok említeni, akik feltétel nélkül dolgoznak, akik elszántak, mindenáron nyerni akarnak. Neveket ne is kérdezzen, úgysem ez a lényeges.
– Azt el tudja képzelni, hogy itthon mondjuk lemenne egy másik klub edzésére, és ott tanácsokkal látná el a mellúszókkal foglalkozó edzőket?
– Visszakérdezek: ön el tudja képzelni?