Puhl Sándor nem fúj többet bele a sípjába

A mögöttünk hagyott évek során sokan próbálták már megfejteni: miért is lehetett nagy, sőt klasszis, négyszer a világ legjobb játékvezetőjének megválasztott futballbíró, Puhl Sándor. E rejtély kapcsán született tudományos magyarázat (azaz, hogy a magyar zsenikre jellemző, génekben rejtező tudás minden titok nyitja), hallhattunk jóval plasztikusabb okfejtést (ennek a bírónak piszok nagy szerencséje volt), és napvilágot látott hétköznapibb elemzés (semmi más nem történt, mint az, hogy Puhl "csak” tehetséges volt). Mi magunk magyarázkodás helyett ideillő példának legfeljebb egy elmesélt meccsrészletet tudunk felvillantani, ami tán közelebb visz bennünket a megoldáshoz – annál is inkább, mert a történetet maga Puhl Sándor mondta el e beszélgetés keretében. Ami hitelessé teszi a sztorit és annak tanulságát, az nem más, mint a tény: a ma már a Magyar Labdarúgó-szövetség alelnökeként, játékvezetői bizottsági elnökeként, szakkomentátorként, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség delegáltjaként dolgozó, és civilben sikeres üzletember nem arra a kérdésre felelt meg, hogy miért is volt ő más, mint a többi játékvezető, hanem a diskurzus sodrásában mintegy mellékes részletként kottyintotta el a sztorit.
A sztorit, amely első hallásra (olvasatra) komédiába illő, és mégis… Ami akkor ott, a futballpályán történt, pontosan árulkodik egy nagy bíró karakteréről. Íme:

"Lapot akkor sem kellett adnom senkinek, pedig azon a meccsen nagyobb volt a csontzene, mint máskor, de még így is belefért a férfias játékba, és hát megmaradt a tisztelet, pedig hajszálon múlott, hogy abban a pillanatban, amikor meghallottam, "Puhl úr, kérem, ne szóljon hozzám, mert zavar!", fel nem robbantam a méregtől…"

"…hát az bizony kemény meccs volt, csak úgy szikrázott a levegő – magyarázza Puhl Sándor, és láthatóan újra beleéli magát az akkor történtekbe. Úgy puhlosan felhúzza a szemöldökét, felemeli az állát, magasabbra emeli a jobb kezét, kissé behajlítja a mutatóujját a hüvelykujja felé, mintha a sípot fogná, és úgy meséli tovább azt, ami hajdanán történt. – Az egyik játékos puhította az ellenfelet, döntötte a lábakat, mint aratáskor a kasza a búzát, becsúszott, tán még harapott is emitt, amott. Úgy gondoltam, szólok a nagy hevültségben, úgy, mint máskor is ilyenkor mindig, és egy szabadrúgás előtt halkan mondtam ennek a keménykedő játékosnak: még egy rúgás, és kénytelen vagyok lapot adni. Azt mondja erre a koma: Puhl úr, kérem ne szóljon hozzám, mert zavar! Komolyan mondom, úgy megdöbbentem, hogy még haragudni sem tudtam, csak álltam ott egy pillanatig báván, mert mindenre, csak erre a válaszra nem számítottam. Aztán hirtelen összekaptam magam, elfordultam, elkocogtam, és ment tovább a meccs. Hanem ezt a keménykedő komát aztán persze megtalálta az ellenfél! Véget ért az első félidő, és a másodikban olyan rúgásokat, csípéseket kapott, amilyet még nem látott a világ. No, de rafinált volt a másik futballista, hiszen csak keményebb volt a szokásosnál, nem pedig durva, ám a nyolcadik ilyen szituáció után azt mondja nekem ez a koma: Puhl úr, hát nem látja, mit csinál velem ez a… Odafutottam, keményen a szemébe néztem, és azt mondtam neki: kérem, hogy ön ne szóljon hozzám, mert zavar! Innentől egy mukk nem volt tovább a meccsen, ez a játékos a lefújás után odajött hozzám, keményen kezet fogtunk, aztán mindenki ment a dolgára. Lapot akkor sem kellett adnom senkinek, pedig azon a meccsen nagyobb volt a csontzene, mint máskor, de még így is belefért a férfias játékba, és hát megmaradt a tisztelet, pedig hajszálon múlott, hogy abban a pillanatban, amikor meghallottam, »Puhl úr, kérem, ne szóljon hozzám, mert zavar!«, fel nem robbantam a méregtől…”
Hát így van ez…
S a történet után bármily fennköltnek tűnik a megállapítás, mégis igaz: nem árt, ha egy játékvezető (is) jó pedagógus. Ám, ha már itt tartunk, akkor ugorjunk át a beszélgetés egy másik részletéhez, amikor – a sztorizás mellett – arról a komoly témáról is szó esett: ugyan milyen is a jó játékvezető?
Merthogy, gyanítja az ember, e felvetésre nem adhat magyarázatot a statisztika sem, hogy az a jó bíró, akit négyszer megválasztanak a világ legjobbjának (mint 1994 és 2000 között Puhl Sándort), vagy éppenséggel ötször, mint idén az olasz Pierluigi Co-llinát.
Nem, ez a statisztika tényleg nem elég, ennél is több kell, hiszen hogyan lehet huszonkét felhevült, olykor indulatos embert néhány tucat szabályt betartva fegyelmezni másfél órán keresztül.
Hogyan, hogyan, hogyan?!

"A futballban a bíráskodás a szükséges rossz. Mégpedig pontosan azért az, amit az előbb említettem, vagyis, hogy egyvalakinek el kell döntenie, milyen szabályok között mehet a küzdelem. Amúgy, ha ezt kérdezték vagy kérdezik tőlem, akkor azt szoktam mondani: jó játékvezetés, és emígyen tévedhetetlen futballbíró soha nem lesz…"

"Nagyon-nagyon nehéz erre a kérdésre válaszolni – felel elgondolkodva, a homlokát ráncolva Puhl Sándor. – A szabályok a játékvezetőt felruházzák egy bizonyos hatalommal, de a nagy kérdés mindig az: vajon a bíró hogyan él ezzel? Ez a hatalom ugyanis nem ad meg mindent, önkontroll nélkül anarchiába fúl a játék. Azaz az ítéletet meghozó bírónak elsősorban önmagával, a képességeivel kell tisztában lennie, úgy, hogy mindeközben beleéli magát a játék minden egyes helyzetébe: bedobásba, kirúgásba, becsúszásba, sprintbe, kapura lövésbe. Hogy mit jelent ez összességében? Improvizációt, vagyis azt, hogy a játékvezető ezt a bizonyos, hatalmat adó szabályt a mérkőzés bizonyos pillanataiban úgy alkalmazza, ahogyan azt a szabályalkotók megálmodták. Mert a szabály – bármily furán hangozzék is – nem kőbe vésett, hanem ehhez a konzervatív játékhoz, a futballhoz simuló. A szabály azt mondja: ha a játékvezető megítélése szerint… A hangsúly azon van: ha. Nagy felelősség ez, és csak úgy lehet ezzel a kétbetűs szóval együtt létezni, ezzel harmonizálni játékvezetés közben, ha a bíró maga is a játék részesévé válik, úgy, hogy közben tudja, kontrollálja, neki az a szerepe, hogy ő vezesse le szinte észrevétlenül huszonkét ember mindenki által élvezhető küzdelmét. Ám még mielőtt túlmisztifikálnám a játékvezetést magát, sietve mondom: a futballban a bíráskodás a szükséges rossz. Mégpedig pontosan azért az, amit az előbb említettem, vagyis, hogy egyvalakinek el kell döntenie, milyen szabályok között mehet a küzdelem. Amúgy, ha ezt kérdezték vagy kérdezik tőlem, akkor azt szoktam mondani: jó játékvezetés, és emígyen tévedhetetlen futballbíró soha nem lesz, mert valamikor valakinek a terhére tévednek. Ebben a sportágban mindenki hibázhat. Az edző a rossz cseréjével, a játékos azzal, ha öngólt rúg. Miért éppen az a valaki lenne a kivétel, aki a két félidő és mondjuk még kétszer tizenöt perc hosszabbítás alatt a legtöbb, egyszersmind a legnehezebb, ráadásul mindenkor visszavonhatatlan ítéleteket hozza meg? Ezek után mindenki döntse el, hogy van-e tévedhetetlenül bíráskodó, jó játékvezető, mert én bizony ezt nem tudtam a pályafutásom alatt és eleddig sem eldönteni. Ha rólam azt mondták, jól vezettem egy meccset, akkor felfedeztem a hibákat, míg ha azt mondták, hogy hibáztam, akkor tanultam abból, ami jó ítélet volt…”
Mivel nem hallja – legfeljebb most olvassa –, mi kimondhatjuk, és erre büszkék is lehetünk manapság is: az utóbbi tizenkét esztendőben nem taposta a honi futballpályák füvét olyan jó játékvezető, mint Puhl Sándor.
Magam, aki látta ezt a férfiút bíráskodni 1994-ben az Egyesült Államokban, a lelátóról nézhettem a brazil–olasz világbajnoki döntőt, és a helyszínen lehettem büszke arra, hogy Magyarországról érkeztem, illetve a nagy ünneplés után még két magyar újságíró kollégával együtt kivételezettként beszélgethettem a külvilágtól szinte hermetikusan elzárt játékvezetővel (és az akkor szintén a vb-n remeklő partjelzővel, Márton Sándorral) az élményekről, tudhatom azt, hogy Puhl Sándor valóban meghatározó döntésre kényszerített ember volt mindig is.
Ezért (is) lehetett jó játékvezető.
Civilként az üzleti életben irányított és irányít manapság is sok-sok embert, mint már fentebb soroltuk a Magyar Labdarúgó-szövetség alelnökeként, a játékvezető bizottság elnökeként, cseppet sem mellékesen a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség játékvezetői bizottságának tagjaként tevékenykedik. Megannyi feladat, és mindemellett – mint sporthíresség – ezer más kötelezettségnek is meg kell felelnie. Mondhatnánk, irigylésre méltó élet – amúgy egy bizonyos szintig és pillanatig az is –, de tegyük hozzá rögvest: ebben a pörgésben nehéz évekig, évtizedig a topon maradni.
De Puhl Sándor energikusabb, mint valaha.
Bár… Ha a magyar futballra kanyarodik a szó, akkor rögvest kiderül, ő is tud, mint mindenki más, éveket öregedni pillanatok alatt. Talán az ideje nem jött még el annak, hogy az a fajta gondolatiság gyökeret eresszen a magyar labdarúgásban, amelyet Puhl Sándor képvisel. Leegyszerűsítve a lényeget: a hajdani kiváló bíró, a jelenkori vitatkozós sportvezető nem akar mást, minthogy az amatőrfocit amatőrök játsszák (ne pedig, mondjuk, az NB III-ban is fizetett zsoldosok), a profifutballt pedig vérprofik. Na, persze, a törekvésnek vannak ágai, bogai, részletei, és most csak a csúcsot, azaz a profizmust nézzük. Puhl Sándor szerint elfogadhatatlan, hogy ma Magyarországon egy futballra specializálódott gazdasági társaság még mindig képtelen valóban gazdaságosan működtetni a csapatát. A kontroll, a sportágon belüli irányt adó diktatúra manapság még jobban hiányzik, mint valaha, az ügyeskedés, a máról a holnapra való létezés, az ezzel járó minden előny (pénz, hatalom, csillogás) elnyom minden keményebb irányvonalat képviselő kezdeményezést.
Ebben a közegben még a megingathatatlan Puhl Sándornak sem sikerül minden, de becsületére szóljon: ő legalább nem adja fel.

"Sokféle hatás ér, de bevallom, az esetek többségében összehasonlíthatatlanul nagyobb önuralomra van szükségem a fehér terítővel letakart asztalok mögött, mint amire annak idején a futballpályán volt szükségem síppal a kezemben. Ez azért sok mindent elárul a jelenkori és a magyar labdarúgással kapcsolatos hangulatomról."

"Szokták volt mondani: ne egy bíró magyarázzon a futballról, de ez a fajta szemlélet sehová sem vezet. A jó és segítő szándékú kezdeményezés csak előrébb vihetné a labdarúgásunkat, ám olykor úgy látom, csak bizonyos érdekek mentén próbálnak egyensúlyozni. Anélkül, hogy most minden csipp- csupp haragomat, bánatomat itt kiönteném, csak azt mondom – és igen, ezekkel a szavakkal tudom a legkifejezőbben összefoglalni a lényeget –, a következetesség hiányzik a magyar fociból. Ha valamit megkövetelnek, akkor annak teljesülnie kell. Értsük itt a futballista, az edző, a játékvezető, a sportvezető vállalását, és azt, hogy meglegyenek az alapjai ennek a sportágnak. Az amatőröknek ugyebár legyen hol játszaniuk, a profiknak pedig a futballon járjon minden gondolatuk. Nem nyugatmajmoló ember vagyok, de a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ha egy igazán nagy, tétre menő mecscsen a mezőnyben lefújtam egy faultot, akkor a játékosok nem azt kérdezték tőlem, hogy miért, hanem elfogadták a bírói döntést, míg itthon – ha hajlandó lettem volna erre – tízpercenként szabálymagyarázatot tarthatok ugyanilyen ok miatt a kezdőkörben. És most pusztán egy szegmensnyi különbséget szerettem volna érzékeltetni, vagyis azt: a profizmus nem pusztán abból áll, hogy egy futballista a lelkét kifutja a pályán, és megszakad azért, hogy megdolgozzon a pénzéért, hanem a játékhoz való hozzáállása, a mentális képessége is a csúcsot kell ostromolja. Mint MLSZ-alelnök nem szeretnék elemezgetni, hogy szerintem mit, hogyan kellene jobban csinálni a labdarúgásunkban – hiszen azért vagyok ezen a poszton, hogy a megfelelő pillanatban és helyen mondjam el az érveimet –, legyen elég anynyi, hogy van, ami nagyon nem tetszik, és azon a magam habitusa, ereje szerint próbálok változtatni. Lehet, ez sokakat zavar, lehet, sokféle érdeket megsértek, de amíg azt látom, hogy érdemes társadalmi munkában segíteni a magyar foci ügyét, addig ezt megteszem. Sokféle hatás ér, de bevallom, az esetek többségében összehasonlíthatatlanul nagyobb önuralomra van szükségem a fehér terítővel letakart asztalok mögött, mint amire annak idején a futballpályán volt szükségem síppal a kezemben. Ez azért sok mindent elárul a jelenkori, és a magyar labdarúgással kapcsolatos hangulatomról…”
Puhl Sándor nem mondja ki – és miért is mondaná, hisz nem az ő tiszte –, de ezen írásban megemlíthető: tán nem véletlen, hogy a magyar futball kapcsán szikár nézeteket valló és az őszinteségével valóban sokféle érdeket sértő hajdani kiváló játékvezető nem véletlenül nem le(hete)tt a profiliga első embere. Sejthetően az ő szerepvállalásával a mostani langyos víz helyett alighanem a számonkérés időszaka következett volna, hiszen Puhl Sándor szemét – csakúgy, mint minden futballrajongóét – csípi az, hogy mifelénk még mindig az afféle libikókaprofizmus uralkodik: a nagy ígéretekkel felemelnék a sportágat, ám rövid idő, néhány hónap leforgása alatt kiderül, hogy a pénztelenség, a hozzá nem értő gazdálkodás a mélybe nyomja azt, amit élfutballnak nevezünk.
És ehhez tegyük hozzá: ennek a felelőtlenségnek issza a levét például a magyar játékvezetés is.
A profiklubok – amelyek papíron szigorú gazdasági rend szerint kellene, hogy működjenek – többsége mára ismét komoly adósságok terhe alatt nyög, az ígérgető klubvezetők (ilyen-olyan kvalitású üzletemberek, a magyar futball hullámain az ismertség szintjére felkapaszkodó ügyeskedők) túlvállalták magukat, annak ellenére, hogy papíron szigorúan betartandó üzleti tervet kellett benyújtaniuk a bajnokság kezdete előtt a ligának. Ehhez képest… Ki, illetve be nem fizetett milliókról hallani, és arról, hogy a hanyagság hiányt okozott a játékvezetői büdzsében, és merthogy a liga igencsak erőtlenül kezelte az ügyeket, a szövetségnek kellett néhány millió forinttal segíteni. Ám hosszú távon ez nem lehet megoldás, és nem is lehet elég.
Puhl Sándor amúgy mellékes, de azért figyelemre méltó megjegyzése mindenképpen idekívánkozik: ebben a nagy magyar futballnihilben már az is érdekes igény lenne, ha – úgy, mint a profivilágban – egyszer csak a játékvezetők a futballistákhoz hasonlóan azt mondanák: az ő felszerelésüket is finanszírozzák az egyesületek, ne pedig saját pénzükből kelljen több mint százezer forint értékben megvásárolniuk a dresszt, a nadrágot, a futballcipőt, a melegítőt, amit aztán ugyanott (azaz a pályán) sároznak össze mint a labdarúgók. Belegondolni is nehéz, hogy micsoda kérés lenne ez, figyelembe véve azt, a klubok – tisztelet a kevés kivételnek – még arra sem képesek, hogy a szabott rend szerint az arra kijelölt pénztárba átutalják a versenyszabályzatban elfogadott, emígyen a futballtörvényekben lefektetett éca szerint járó játékvezetői díjakat.
No, már most, a kívülálló rögvest felvetheti: ahogyan a profi futballista sem csak a pénz miatt tud jól futballozni, úgy a játékvezető sem a honorálása miatt tudja jobban alkalmazni a szabályokat.
Nézzük hát, hogyan is állunk a magyar futballbírókkal: jobbak, rosszabbak, mint voltak tíz esztendeje, illetve közöttük feltűnhetnek-e új Puhl Sándorok?
Merthogy a kép – ha lelátói magasságból szemlélődik az ember – bíróügyekben sem idilli, mondván: hihetetlenül nagy játékvezetői tehetség mostanság nem koptatja a gyepet a magyar bajnokikon.

"A bíráskodásban ugyanis nem lehet kísérletezgetni, azt egy élvonalbeli meccs szünetében nem lehet megtenni, hogy lecseréljük a játékvezetőt mint egy sokat betliző középhátvédet… Amire pedig fel kell készülnünk, az az, ami a FIFA nem is olyan távoli tervei között szerepel, vagyis, hogy létre kell hozni a profi játékvezetők státusát."

"Logikus, ha egy szurkoló más szemüvegen keresztül néz egy meccset, de nekem úgymond kötelességem szakszemmel figyelni az eseményeket. A Sport1-es kommentátorkodás jóvoltából igencsak széles körű az összehasonlítási alapom, és elmondhatom, hogy a magyar játékvezetők még a bíráskodás kapcsán gyakrabban emlegetett tévedések apropóján sem állnak jobban, rosszabbul, mint a nyugatiak. A magunk történetéhez azért hozzátartozik, hogy generációváltás zajlik a magyar játékvezetői keretben, több huszonéves fiatalember kapott az elmúlt fél évben nagyobb lehetőséget. És tudja, nem kis felelősség ez, legalábbis azok részéről, akik egy ilyen jellegű döntést támogatnak, és akik azt mondják, hogy igenis a mély víz felé kell engedni a fiatalabbakat is. A bíráskodásban ugyanis nem lehet kísérletezgetni, azt egy élvonalbeli meccs szünetében nem lehet megtenni, hogy lecseréljük a játékvezetőt mint egy sokat betliző középhátvédet, mondván: jöjjön egy jobb… Amire pedig fel kell készülnünk, az az, ami a FIFA nem is olyan távoli tervei között szerepel, vagyis, hogy létre kell hozni a profi játékvezetők státusát, vagy legalábbis egy ország élfutballjával kapcsolatosan a minimális cél az lesz, hogy félprofi bírók fújják a sípot a bajnokikon. Mindez olyan változás, amely természetesen érinti majd a magyar futballt is, ezért nem mindegy, hogy miképpen készülünk fel rá, emígyen az sem lényegtelen, hogy milyen játékvezetőket nevelünk ki. Ön azt kérdezi tőlem, jobb vagy rosszabb lett a bíráskodás, és én erre nem egy jelzővel felelek meg, hanem azzal a hírrel, hogy immár nem hat, hanem hét FIFA-bírói státusa van Magyarországnak; vagy, hogy más szakágat is említsek, eggyel több futsalbíró dolgozhat a nemzetközi mérkőzéseken. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert több mint három esztendővel ezelőtt szinte lenullázódott a sportdiplomáciai képviseletünk a nemzetközi és az európai szövetségben, míg az elmúlt időszakban – köszönhetően az ismertségnek, avagy éppen az elismertségnek – sikerült visszaállítani a régebbi renoménkat. Számomra a jó példa adott, és a FIFA játékvezető bizottságának tagjaként ezt követem: ahogyan minket annak idején a bírói karban Palotai Károly segített, úgy ezt magam is megteszem a kollégákért. Azonban manapság nem könnyű kitűnni: ahogyan a játék, úgy a bíráskodás is uniformizálódott, tán valahogy kevesebb az egyéniség is, ám a tehetségek előtt ugyanúgy szabad az út, mint eddig. Egyet azonban soha nem szabad megtenni: leértékelni a korábbiakhoz képest apróbbnak tűnő sikereket. Az feltételezhetően manapság ragyogó érzés mindenkinek, hogy Székely Ferenc asszisztensként ott lehetett a tavalyi világbajnokságon, és igenis megbecsülni való az, hogy a játékvezetőinket újra egyre több komoly nemzetközi feladattal bízzák meg. És míg egyszer mondom: a bíráskodásban előrébb léptünk, amit jelez a FIFA-keretben megkapott egy plusz hely, és ez, azt hiszem, biztató lehet a jövőre nézve.”
Bizony, a jövő…
A magyar futball legrizikósabb ága a jóslástan. Puhl Sándor azonban realistább annál, minthogy rószaszínű képet fessen, bár mint mondja, az ő optimizmusát is táplálja: válogatottunk úgy kezdi ezt az évet, hogy a soron következő Európa-bajnoki selejtező meccsei előtt van esélye. Hogy még van esélye. Bár a világ nem is olyan régen még legjobb játékvezetője szerint egy profi sportember előtt amúgy is csak egyfajta cél lebeghet, mégpedig a csúcs meghódítása, amelynek elérése érdekében nem elegendő csak álmodozni, hanem azért küzdeni kell.
És ez akkor is így lesz, ha nagyot változhat a futballvilág, ha eljöhet az az idő, amikor – hogy a témánál maradjunk – a játékvezetést a jelenkori igényeknek megfelelve a technika is segíti, azaz a lesállás tényét, avagy a felső lécről a gólvonal mögé vágódó labda útját az aszszisztensek és a játékvezetők szeme helyett infravörös optikák figyelik, és azok "ítélkeznek” megfellebbezhetetlenül. Ám a játék lényege így sem változik: csak a győztest emeli vállára a világ.
És ezt Puhl Sándornak elhihetjük.
Elhihetjük, mert ő kilenc esztendeje Los Angelesben a világbajnoki döntő egyik legjobbja volt. Persze, ilyenkor sajnálja csak igazán az ember, hogy már nem láthatja többé meccset vezetni, merthogy Puhl Sándor megfogadta: ő többé nem fúj bele a sípjába – még sörmeccsen sem.