Nem kell ezerszer ütnie

A sikereket nélkülöző magyar női röplabda egyetlen olyan képviselője Nagy Mariann, aki nemzetközi szinten is jegyzendő eredményeket tud felmutatni a lassacskán magunk mögött hagyott esztendőben. Teljesítményének mintegy kiindulási alapja a Tenerifével begyűjtött spanyol bajnoki és kupagyőzelem, ám a legnagyobb dobás a Bajnokok Ligájában megcsípett harmadik hely, valamint nem lekicsinylendő ama csoportmérkőzés sem, amelyen Oroszországban gyűrték le a lényegében a szbornajával egyező felállású Uralocska Jekatyerinburgot. És ami a lényeg: a hat éve Egerből külföldre szerződő, 65-szörös válogatott ütő kulcsemberként vette ki részét a hangos diadalokból.
– Még csak huszonhat esztendős, de már a hetedik idényét tölti külföldön. Mindig így lesz ez már?
– Valóban, két évet Ausztriában, hármat Olaszországban töltöttem, és most tartok a másodiknál Spanyolországban. Tény, annak idején ígéretet tettem Seress Gábornak, az egriek ügyvezető elnökének: ha valaha is játszom még Magyarországon, akkor Egerben fogok levezetni. Csakhogy azóta megszűnt ott a csapat, meg egyébként már nincs is nagyon hova. Persze, aztán ki tudja…
– Melyik volt a legtanulságosabb külföldi időszaka?
– Mindegyik csapatomnál sokat tanultam, hiszen mindenhol más volt a helyzetem. A bécsieknél huszonegy évesen lényegében rajtam múlt a támadójáték eredményessége, és bár az osztrák bajnokság nem a legnívósabb, párhuzamosan részt vettünk a Bajnokok Ligájában és az Interligában is. Olaszországban három csapatnál fordultam meg: a Reggio Calabriában csak addig játszottam, amíg nem jöttek meg a kubaiak, az A2-ligás Fiorentinóban újra elsőszámú játékosnak számítottam, mint ahogy a harmadik évben a Spezzanóban is, csak éppen alig nyertünk meccset. A Tenerife alapvetően különbözik az előbbiektől, hiszen itt hat jó játékos van, nem kell nekem ezer labdát megütnöm meccsenként.
– Hol érezte legjobban magát?
Mindenhol. Bécsben mindenki barátja volt mindenkinek, Olaszországban összetartó közösségekbe csöppentem, de például annak idején Egerben is remek volt a hangulat. Könnyen beilleszkedő típus vagyok.
– Mit szeret legjobban Spanyolországban, ahol a mások által istenített Kanári-szigeteken él?
– Először is, hogy nincs stressz, nem kell arra gondolnom, hogy ha rosszul játszom, akkor veszítünk. Ha nálunk hárman kiemelkedőt nyújtanak, akkor győzünk, és ez egyfajta nyugalmat kölcsönöz. A dolog másik része, hogy élvezem a finom meleget, ugyanakkor nagyon fárasztanak a repülőutak, Ugye, messze vagyunk mindentől, Madridba is két-három óra az út a levegőben. Az elszigeteltség nagy kötöttség, én viszont mozgékony természet vagyok. Olaszországban például rendszeresen autóba ültem a szabadnapjaimon, és Franciaországba is átruccantam, ha kedvem szottyant. Itt erről szó sem lehet.
– Az ősszel friss világbajnok szerződött a csapathoz, az olasz Mello ugyanis a Tenerifét erősíti. Változott valami általa a csapat háza táján?
– Hogyne! Ô társasági lény, azaz csapatember. Elődje, a kubai, de néhány éve már spanyol állampolgár Carvajal mindenáron szeretett a középpontba kerülni, minden labdát ő akart megütni. Vele ellentétben Mello nem önző.
– A csoportmeccsek félidejében veretlenek a BL-ben. Merészebben terveznek-e, mint tavaly?
– Mindenkit meg akarunk verni, és szeretnénk mi átvenni a kupát a márciusi négyes döntő után. Na jó, azért nem sírdogálok majd, ha megint harmadikok leszünk.